Meghoztam nektek a Calendar of Tales utolsó darabját. Pontosabban a novemberit. Komoly nehézségek hátráltatták a novemberi novella elkészültét. Először is a NaNoWriMo, aztán az egész decemberi rohanás, majd a januári visszatérés a munkába. A Mit égetnél el novemberben? kérdés komolyan mondom, hogy egész decemberben elkísért, és egyáltalán nem tudtam rá felelni. Bár a december-januárban még alig bírtam bármit is kipréselni magamból írásilag, ezért örülök, hogy végre elhozhattam nektek ezt a kissé borult, de remélem hangulatos kis írást! 🙂 Fanni novelláját ide kattintva olvashatjátok!
Ezennel a Calendar of Tales végére értünk, de idén újabb novellaprojekttel jelentkezünk, ha sikerül végre ihletemnél lennem 🙂
Átkozott november
Égetett avar aromája szállt a csípős őszi naplementében. A köd puha takaróként süppedt a horizontra, eltompította a búcsúzó nap vérvörösét.
Az egyik kezemet a zsebembe dugva vonszoltam magam után Saraht a kihalt utcán. Hallottam a lélegzését, szaporább lett, ahogy egyre gyorsabbra váltottak a lépteim.
– Most komolyan nem mondanád el, miért rohanunk? – nevetett fel, száját pont olyan rózsaszínűre festette, mint az aznapi naplemente.
Az utca kihalt saras pocsolyáiban még megcsillant az aranyló fény utolsó cseppje. Szinte már futottam, láttam magam előtt a folyó ködébe burkolózó régi hidat. Éreztem a levegőben a füstöt, a fülemben halk dallamként csengett Sarah szapora légzése.
– Nem lassíthatnánk egy kicsit? – kérdezte, és visszahúzta a karomat. Felé fordultam. Az aranyló nap csíkokat rajzolt a hidegtől kivörösödött, amúgy hófehér bőrére.
Akkor már fél éve jártunk. Egyértelműen ő volt a kedvencem. A mézbarna hajával, a borostyánban játszó zöld szemével.
– Tudod, hogy késésben vagyunk – mosolyodtam el, és gyorsan félresöpörtem egy tincset az arcából.
– Ez nem is igaz – nevetett fel Sarah, és gyorsan ránézett az órájára. – Mindjárt odaérünk és azt mondták négyre menjünk.
Igaza volt, de én mindenképpen szerettem volna, ha először a sietségtől kipirult arccal jelenik meg a családom előtt. Tudtam, hogy így még jobban belé fognak szeretni. Azt akartam, hogy ők is annyira imádják, mint én, vagy még jobban.
– Ideges vagy, hogy először találkozom velük? – harapott bele a szájába, és még jobban lesüppedt sála rejtekébe.
Nem válaszoltam semmit. Csak összefontam az ujjaimat az övével, és könnyedén megpörgettem a tengelye körül. Szürkeszövet télikabátja táncolt körülötte. Felnevetett, ahogy megragadtam a derekát, és táncolni kezdtünk a naplemente néma dallamára.
Nem kellett futnunk. Odatáncolhattunk a családomhoz a folyó partjára, ahonnan már csendesen szállingózott a füst a rózsaszín ég felé.
Népes családom egyszerre lepte el a gyönyörű Sarahmat. Idősebb nagynénik és kisebb unokahúgok simították végig puha arcát. Apám vállon veregetett. Észrevette a rózsákat barátnőm bőrén. Szélesen elmosolyodtam. Elöntött a büszkeség, ahogy a víz feketére színeződött a későn novemberi estén.
Hosszú asztalhoz terítettünk. A tölgyfából készült bútoron kovácsoltvas gyertyatartókon viaszgyertyák táncoltak a szélcsendes estén. Tizenhárman voltunk, ahogy mindig szoktunk. Hagyomány szerint a hét év alattiakat nem hozza el senki. A számnak mindig tizenháromnak kell lenni november legutolsó napján.
– Csodálatos – súgott a fülembe Sarah, ahogy végignézett az asztalon. A felnőttek öblös poharában vörösbor csillant a fojtott gyertyafényben. – Hihetetlen, hogy ezt minden évben megcsináljátok.
– Mi ilyen különlegesek vagyunk – mondtam, és könnyedén biccentettem a tábortűz felé. A folyó felé vezető ösvényen gyújtottuk a ég felé nyújtózkodó lángokat.
Halk hegedűdallam szólalt fel, ahogy mindenki helyet foglalt az asztalnál. Szótlanul ültünk mind a tizenhárman, mindenkinek megcsillant a kezében a felemelt borospohár. Láttam Sarah arcán a bizonytalanságot, a szorongást, hogy vajon jól követi-e a rituálénkat. Széles mosollyal biztosítottam róla, hogy nincs mitől félnie. Itt ő volt az egyetlen, aki nem ronthatott el semmit. Újra megfogtam a kezét, és felé emeltem a poharamat. A családban mindenki egyszerre húzta le a decinyi nedűt a hegedűszó dallamára.
Sarah követte a példánkat, pedig sosem ivott igazán alkoholt. Ártatlan lélekként akarta boldoggá tenni a családomat. A szívem egyenletesen vert, ahogy a vörösbor utolsó cseppje is kifogyott a pohárból. Apám újra megerősítően biccentett felém.
Megkezdődött a tánc a tűz körül.
Sarah a hegedű ritmusára, mámorban omlott össze a karjaimban. Csak elképzelni tudtam, hogyan foroghatott vele a világ. Látta a csillagokat a feje felett, a tűz éles kontrasztot alkotott a fekete égbolttal. Nevetett. Nevetését még azután is sodorta a szél, miután könnyedén beleájult az ürességbe. Zöldszínű sálja hullámzott körülötte. Kabátja a poros földön hevert. Ledobta felforrósodott testéről. Boldogság járta át testének minden szegletét.
Hangos tapssal fogadta a családom az összeomlását.
Vörös vérét magába fogadta a tölgyfaasztal, a repedéseken lecsorgott, hogy táplálja a fagyott földet. Hogy megáldjon engem, a családomat és a falu népét. Még egy évre levegye rólunk az átkot. Figyeltem, ahogy Sarah arcából kiszökik a vér, ahogy bőre tökéletes porcelánfehérré változik. Elégedett lehetett magával. Soha, senki nem volt még ilyen tökéletes halálában. Soha, senki sem merült még el ilyen könnyedén a feledésbe.
Nem akartunk kegyetlenek lenni. Megadtuk a végtisztességet ezeknek a gyönyörű, ártatlan lányoknak, akik sose nézték ki a gonoszság egyetlen cseppjét sem másokból.
A tűz heve szinte égett az arcomat, ahogy néztem Sarah zöld sáljának kócos maradványait. Éreztem parfümjének illatát, ami beivódott az anyag szövetei közé. Én dobtam a ruháit a máglyára. Reggelig kellett táplálnunk a tüzet.
A távolban megszólaltak a közeli templom harangjai. Értünk ütött éjfélt. Pontosabban Sarahért. Az egész falura áldás szállt az áldozatával. Másnap mindenki megérkezik majd, hogy koszorúkat úsztasson le a ködös-jeges folyón.
Apám megérintette a vállamat. Összerezzentem, annyira elmerültem a lassan hamuvá porladó sál látványában. Apám háta mögött még mindig ott feküdt a meztelen, élettelen lány. Hamarosan tutajra teszik, és leúsztatják a folyón csodás fehér ruhában.
– Volt értelme az életének – szólalt meg apám Sarah felé bökve.
– Tudom – feleltem, és belemosolyogtam a tűzbe.
Kétségem sem fért hozzá, hogy helyesen cselekedtem.
- 01. 28.