NaNoWriMo 2020 – Új kézirat a láthatáron

Sokáig gondolkoztam, mikor is blogolhatok már az idei NaNoWriMóról. A tavalyi “bukásom” után nem akartam túlzottan elkiabálni az idei NaNót, és távol áll tőlem, hogy kijelentsem tizenkilencedikén, hogy biztosan meg fogom idén csinálni, de igazából valahol már is nyertesnek érzem magam, hiszen már egy 36 ezer szavas kéziratot őrizgetek a gépemen. Így úgy döntöttem, csak mesélek a 2020-as NaNo eddigi fejleményeiről.

Először mindig szeretem összefoglalni, hogy mi is az a NaNoWriMo! Minden novemberben őrült írók gyülekezete vállalkozik arra a feladatra, hogy 50 ezer szót ír egy hónap alatt, ami tulajdonképp egy regény alsó határa. Ez olyan napi 4-5 gépelt oldalt (persze, ezt lehetetlen belőni, függ attól, hogy leírás vagy párbeszéd, mekkora betűméret, épp van-e fejezetvég vagy ehhez hasonló). A lényeg talán az, hogy ez a mennyiség nem kevés. Én NaNo-Rebelnek számítok (lázadónak), hiszen mindig megkezdett kéziratokon dolgozom, és szinte sosem írom le november végén a VÉGE szócskát, hiszen általában 80-100 ezer szavas regényeket szoktam írni, ami kétszeres mennyisége a NaNónak. Egyébként 2012 óta lelkes NaNo tag vagyok, és az eddig megjelent regényeim egy része mindig november alatt íródott.

Idén novemberben mondhatjuk, hogy az esélytelenek nyugalmával indultam neki a kihívásnak A szeptember-októberem nagyon dolgos volt, főleg szerkesztéseken és fordításokon dolgoztam folyamatosan, az írásra szinte egyáltalán nem tudtam időt szakítani. Ráadásul a júniusi kézirat-befejezés óta lézengtem a térben, nem tudtam, mibe is fogok kezdeni. Először nekiálltam egy kisvárosi regénynek, ami régóta a fejemben van, de valahogy nem ment. Aztán belekezdtem egy Pennington-univerzumos könyvbe, de ott se jutottam messzire.

Szeptember végén visszatalált hozzám egy történet, amit 2015 óta próbálok megírni. Most kezdtem bele harmadjára teljesen a nulláról, mivel ötezer szónál sosem jutottam tovább. Azt hiszem, kimondhatom, hogy ennek a kéziratnak most jött el az ideje. Úgy fest, járványhelyzet újra előhívta belőlem. Novemberben újra beütött a karantén Angliában, nem mehetünk sehová, így úgy éreztem, hogy nem tudok mást írni, mint egy agorafóbiás könyvet. Eddig folyamatosan kerülgettem a pánikbeteg-agorafóbiás témát, túl közelinek éreztem. Nem akartam a fantáziámban is a szorongással, a pánikkal foglalkozni, amikor az írás nekem kilépés ebből a helyzetből. Idén viszont az agorafóbiám lecsendesedett, hiszen mindenki karanténban volt/van ilyen/olyan okokból, így el tudtam távolodni ettől, talán lett némi rálátásom a saját dolgaimra, hogy nem voltam a vihar közepén.

De mesélek egy kicsit konkrétabban is a kéziratról, bár még mindig nagyon óvatos vagyok, hiszen a harmincöt ezer szó még csak kezdemény, de már sokkal szilárdabbnak érzem, mint 2015 óta bármikor is. Szóval, a főszereplőm Daniel, a híres, fiatalon megözvegyült koncertzongorista, aki konkrétan négy éve nem lépett ki a házából. 2050 környékén járunk, ahol a lélekvándorlás bizonyított tény, ami eléggé formálja a társadalmat. Danielt beválogatják egy mentális betegeknek készült programba, ami azt vizsgálja, hogy az előző életek milyen befolyással vannak a jelenlegi pszichés gondjaira, így Daniel elkezd visszautazgatni egy-egy terápia alkalmával a múltba, hogy felfedezze ott mi történt vele. A főszereplőm próbálja megoldani a gondjait, eközben igyekszik helyreállítani a kapcsolatát a fiával, akinek tizenhét éves barátnője is beköltözik az elszigetelt házba, így hármasban élnek az Ontario-tó partján.

Bevallom, még én sem tudom, hová fogok kifutni, hogy jól fog-e működni a kézirat, de olyan témákkal tudok foglalkozni most, amik nagyon fontosak nekem. Akik nagyon koránról követték az írói utam alakulását, tudják, hogy már írtam egy lélekvándorlásos regényt, ami fantasy, de szerintem nem sikerült jól. Nagyon örülök, hogy végül az a kézirat nem látott napvilágot. Ma már visszagondolva túl kezdetleges, ráadásul a fantasy abszolút nem az én műfajom. Most viszont biztonságosabb terepre tévedtem , bár ennek a regénynek a világa is sokkal összetettebb, mint amivel dolgozni szoktam.

A NaNoWriMo azonban idén is nagyban segíti, hogy teljesen lezáródjon a tudatosság, és csak írjak és haladjak előre. Úgy érzem, borzalmasan kellett a kéziratnak, hogy minden nap leüljek mellé, és felfedezzem, mit is akarok tenni. Amikor a férjemnek szeptemberben elmeséltem, mit akarok írni, visszakérdezett, hogy ez tök jó, de mi a történeted? Az ötlet régóta megvolt, de történet nem volt hozzá, nem volt igazán mit mesélni. Most már azt hiszem, van. Bár a regények ilyen korai szakaszában néha még olyan ez, mint a tésztagyúrás. Bedobtam a hozzávalókat, és gyúróm-gyúrom, és remélem, hogy összeáll.

November elején a kis hatezer szavas kezdeményemmel remegve kezdtem neki ennek az egésznek, hiszen fogalmam sem volt, mit is fogok csinálni. A legjobb a NaNóban az, hogy napról napra haladok. Néha meglep, mennyire könnyen jönnek a szavak, de a nehezebb napokon is túl kell lendülni. Idén Sütő Fanni a nagy támaszom (és a karantén a legnagyobb támogatóm). Minden este 9-11 óra között írunk együtt (nála ez 10-12), 10-35 percen át írunk, versenyzünk, kinek mennyit sikerül írni ennyi idő alatt, aztán megosztjuk aggodalmainkat és a szövegeinket, hol is járunk. Emellett napközben is próbálok írni, mert egyben egyszerűen képtelen vagyok megírni a napi 1667-et, nekem csak lebontásban megy. Ha szép az idő, elindulok sétálni is, hogy zenére gondolkodjak azon, mit is szeretnék kezdeni a történetemmel. Látok valamennyit előre, de nem túl sokat.

Idén különösen hálás vagyok a NaNónak. Azt hiszem, nem kell nagyon sokat ragoznom, hogy a világ odakint most félelmetes. Hihetetlen megnyugvás naponta kilépni 3-4 órákra ebből a valóságból egy másik helyre, ahol ugyan jelen van rengeteg nehéz konfliktus, de máshol vagyok. Remélem, továbbra is jól haladnak majd a dolgok, és végül tényleg összeáll az egész történetem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.