A szívem azonnal gyorsabb ütemre váltott. A tűzbarna
szemű lány pontosan ugyanazt az egyszerű, színes virágos felsőt viselte, mint
én, de piszkosszőke haja tengervíztől volt nedves, felsőtestét néhol befedte a zöldes
alga. A szavaim mintha odabent ragadtak volna, a tüdőm alsó részébe beszorult a
levegő, amitől a mellkasom szorítani kezdett. Óvatosan megérintettem a
tükörképem arcát, amely mégsem tűnt olyannak, mint a sajátom. Telt ajka, izzó
szeme magabiztosságot, nyíltságot sugárzott. Bőre furcsán sikamlós volt a
tengervízben töltött időtől.

Átszellemült állapotban simítottam végig a lény minden
egyes arcvonását, mire az legnagyobb meglepetésemre erősen megragadta a
kezemet. Érintése hideg és hullaszerű volt, de az arca magában hordozta az élet
minden egyes cseppjét.

– Elég legyen ebből! – ripakodott rám, majd összefonta a
karját maga előtt. – Ilyen önsajnálattól csöpögő emberi lényt én még az
életemben nem láttam. Annyira feldühített a viselkedésed, hogy még engem is
felébresztettél!

– Te én vagyok? – kérdeztem remegő hangon.

A tükörképem megforgatta izzó szemét, majd csalódottan
megcsóválta a fejét.

– Dehogy! Hogyha olyan lennék, mint te, akkor már régen
az iszapba temettem volna a fejemet, és soha az életben nem jöttem volna elő a
tengerből. Pasik, idegesítő szülők, közben teátrális, öngyilkos gondolatok!
Szánalmas.

Pislogva néztem a lányra, a kezem hirtelen ökölbe szorult
a testem mellett.

– Én ezeket sohasem mondtam ki hangosan! Mi vagy te?
Mindenható gondolatolvasó?

– Valami olyasmi. Legalábbis sokkal többet tudok a
pasikról és az életről, mint te valaha is tudtál.

Unottan piszkálni kezdte elkékült körmeit. Ahogy a
víztükör simogató mélységébe néztem, nem láttam a lány lábát, sajátjaim pedig
kifakultan hullámoztak alattam. Egyetlen lépést hátráltam félelmemben.

– Azt hittem, a nyavalygásod valamiféle furcsa
segítségkérés. Most meg el akarsz szelelni?

Megtorpantam. A sikamlós iszap hirtelen az ellenségemmé
vált. A sötétség leple lassan elöntötte a morajló öblöt, egyetlen embert sem
lehetett látni a közelben. A szél libabőrt csalt fedetlen bőrömre.

– Miben segíthetnél nekem? Azt se tudom, mi vagy! Lehet,
hogy mindjárt belefojtasz a tengerbe!

A lány szélesen elmosolyodott, majd átkarolta hideg,
vizes karjával a vállamat.

– Nem éppen ezt akartad?

Elsőként megremegtem belülről, majd olyan forróság futott
végig a testemen, amelyet azelőtt sohasem éreztem. Orromat betöltötte az
ismeretlen bőrének ellenállhatatlan aromája. Egy csillogó, fehér homokos
tengerpart nyugalmát juttatta eszembe könnyed, édes érintése.

Nem válaszoltam a kérdésére, de nem is hagyott időt rá.
Egyszerűen halkan, puhán a fülembe súgott:

– Trevor.

Kiszabadultam az érintéséből, hirtelen áramütésszerű
hullámokban futott át rajtam az idegesség. Trevor az én titkom volt. Senki
másnak nem mondtam el, hogy halálosan szerelmes vagyok az angoltanáromba. Még a
naplómban sem említettem konkrétan a nevét, rejtett jeleket használtam.

– Én megadhatom neked Trevort, hogyha szeretnéd. Vagy még
most belefojthatod magad a tengerbe. Az is egy megoldás. Most eldöntheted, mit
is szeretnél!

képek forrása: Pinterest