„Vigyázz, mit kívánsz!” mondogatta sokszor a nagymamám – Ő volt az egyetlen ember, aki valaha is igazán figyelt rám, de én mindig kinevettem. Soha nem fenyegetett az a veszély, hogy a kívánságaim teljesülnek. És most itt volt ez a furcsa lány, aki akár az elveszett ikertestvérem is lehetett volna, és felajánlotta a két dolgot, amire vágytam. A végső csepp életem keserű poharában a lehetetlen és ostoba szerelmem volt. Az összes többit elviseltem volna: a szüleim kihűlt házasságát, a magányt az iskolában, a tényt, hogy a kevés barátom is egytől egyig elfordult tőlem. Néhányan azt mondták, fura vagyok. Mások ennyit sem mondtak, észre sem vették, hogy létezem. De amióta Trevor besétált az életembe azon a végzetszagú szerda reggelen, már nem tudtam tovább színlelni. Minden megváltozott.

A korábbi angol- és irodalomtanárunk a félév közepén úgy döntött, hogy elmegy Kambodzsába önkéntesnek egy iskolába, „mert ott legalább megbecsülik majd az erőfeszítéseit.” Azt hittem az igazgató felrobban. Amúgy is olyan volt a feje, mint egy jól megtermett cékla, akkor meg úgy nézett ki, mint akit mentem megüt a guta. Akkor már két tanár után nézhetett volna az iskola. A helyzetet Miss Applebaum mentette meg, akinek az unokaöccse épp akkor fejezte be a bölcsészkart. Egy KFC-ben dolgozott, és azt mondta, szívesebben csinálna valamit, ami a szakmájába vág. Szegény fiú nem tudta, mire vállalkozik. Én biztos maradtam volna a csendes csirkemelleknél. Azok legalább nem raknak pukipárnát az ember székére. Persze, ha Trevor a sült csirkéknél maradt volna, akkor sohasem találkozunk. És akkor nem álltam volna a hideg vízben az életemért remegve.

‑ Nos? – kérdezte a tükörképem. – Jutottál valamire, vagy még itt álldogálunk órákig? Nekem ugyan édesmindegy, téged viszont ha nem vigyázol, előbb elvisz a fagyhalál, minthogy eldöntenéd, mit akarsz.

‑ Hogy tudnál nekem segíteni? Azt sem tudom, mi a neved. Van neked neved egyáltalán? – kérdeztem. Idióta kérdésnek tűnt, de eszembe jutott a nagymamám még egy babonája. Ne bízz semmiben, aminek nem tudod a nevét.

‑ A nagyanyád örülne, ha tudná, ennyit gondolsz rá. Talán mondjuk addig kellett volna foglalkoznod vele, amíg még élt.

Ez kicsit szíven ütött.

‑ A nevem nem sokat számít. Hisz, ahogy a családunk egyik régi barátja mondta, amit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük éppúgy illatos. – a lány elkezdett kuncogni, bár nem tudom, mit talált olyan viccesnek. Megint megfordult a fejemben, hogy lelépek. Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.

‑ Na jó, ha nagyon akarsz, hívhatsz Echonak. Ha a kis szottyadt emberi agyad, így gyorsabban tud döntéseket hozni.

‑ Jó, legyen. Trevort választom és az életet.

‑ Csodás-mesés. Cserébe egyetlen aprócska dolgot kérek csupán. Nekem kell adnod a testedet minden hónap harmadik péntekének éjszakáján.

‑ És mit csinálsz vele? – kérdeztem riadtan, a karomat összefonva a mellkasom előtt.

‑ Azt, amihez kedvem szottyan. De ne izgulj, biztosan jobban bánok majd vele, mint te, aki egy savanyú szobában kuksolsz egész nap.

Hát legyen – vontam vállat. Nekem már úgy is mindegy volt.

‑ Na, végre. Add a kezed! – mondta, és megragadta a csuklómat. Az egyik ujjamra valami hűvöset csúsztatott. Egy kis fehér gyűrű volt.

‑ Csak hogy tudd, hol a helyed. Most menj, mert az anyád már a környéken ólálkodik. Lekésted a vacsorát, ő meg nem akarja apáddal kettesben tölteni az estét. Amit, őszintén szólva, tökéletesen megértek. Holnap gyere vissza. Csak forgasd meg a gyűrűt háromszor, és én itt leszek.

Azzal eltűnt. Kifelé gázoltam a vízből, és a hideg, amit eddig valahogy kizártam a tudatomból, most egyszerre támadta meg az összes idegvégződésemet. De a gondolat, hogy talán közelebb kerülök Trevorhoz, feledtette velem a hullámok hideg harapását.

Trevor nem volt tipikusan jóképű, a lányok többsége a tesitanárunk, Mr. Lock után csorgatta a nyálát. Minden órán azzal szórakoztak, hogy titokban lefényképezték a fenekét. Én ilyet sosem tennék Trevorral. A többiek ostobák, hogy nem látják a benne rejlő szépséget. Az arca átszellemül, amikor órán verseket olvas nekünk, az ajkáról puhán gördülnek le a szavak. Én ilyennek képzelem isten angyalait. A fiúk csak röhögnek rajta, azt mondják, biztos meleg, különben a foci meg a csajok érdekelnék nem a hülye irodalom. Az osztálytársaim mérhetetlenül szánalmasak. Persze az én helyzetemen az se változtatna, ha történetesen igazuk lenne. Ugyanúgy reménytelenül imádnám és semmi esélyem nem lenne nála.

Amire kiértem a partra, már feljöttek a csillagok. Echonak igaza volt, anyám alakja bukkant fel a sziklák mögül, és a nevemet kiabálta. Legnagyobb szörnyűségemre azonban nem volt egyedül. A parti sétány lámpájának glóriájában megpillantottam azt az embert, akire a legkevésbé számítottam és akivel ilyen csapzott állapotomban legkevésbé kívántam találkozni.

‑ Nagyon megijesztetted édesanyádat, Susan – mondta Trevor, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy végigmér, és a tekintete megakad a testemre tapadó vizes pólón.

‑ Tr… Mr. Miles, hogy kerül maga ide? – kérdeztem, és éreztem, ahogy a fehér gyűrű a húsomba vág.

képek forrása: Pinterest