Amit a tenger adott XIV.

Most jön a tenger következő része Fanni tollából! 🙂
Hazudni bűn.
Anyám mindig ezt mondta, amikor rajtakapott valami ártatlan füllentésen, majd
vacsora megvonással büntetett. Gyomorkorgással teli éjszakák neveltek rá
keservesen az igazság szeretetére. De ahogy Trevorra néztem, aki olyan
elveszetten ácsorgott az ajtóban, mint egy kisgyerek, akit elsodort a szüleitől
az árvíz, az igazság csak másodrendűnek tűnt. Bárki hazudna, hogy megmentsen
egy életet, nem? A hűvös reggeli levegő, ami először kellemesen józanítónak
tűnt, most a csontjaimig rágta magát. Trevor szemében a könyörgés szinte
elviselhetetlenné tette a csendet. Tudtam, hogy valahol mélyen tisztában van ő
az igazsággal, de mégis én voltam a kegyetlen, kőből faragott szfinx, aki közte
és a rettenetes titok között állt. Nálam volt a megváltása, és ha már én
taszítottam romlása őt, az volt a legkevesebb, hogy megvédem a kellemetlen
tényektől. Nyeltem egyet, és próbáltam nem érezni a tegnap éjszaka keserű
utóízét.
‑ Uramisten,
dehogy – nevettem zavartan. Nem néztem a szemébe, gondosan a mögötte levő
nappalit bámultam. – Tegnap este bulit tartottak az osztálytársaim a
tengerparton… engem leitattak… a tanár úr ép arra járt, amikor majdnem
beleájultam a vízbe, és elvitt onnan. Persze, haza nem mehettem ilyen
állapotban, a szüleim kitértek volna a hitükből, szóval a tanár úr volt olyan
rendes, hogy hazahozott, és alhattam a kanapén. Egy rugó kicsit beleállt a
hátamba, de amúgy nagyon kényelmes volt, és örök hálám a tanár úrnak, hogy
kimentett a szörnyek karmaiból.
Úgy tűnt,
már a gyűrű sem kellett ahhoz, hogy úgy hazudjak, mint a vízfolyás.
Félelmetesen könnyen jöttem a számra az alternatív igazságok. Trevor furcsán
méregetett, de végül felsóhajtott. Láthatóan megkönnyebbült.
‑ És mondd,
én is ittam? Csak mert alig emlékszem valamire. Amiket mondasz valahol mélyen
ismerősnek tűnnek, de a fejemben, mintha egy szakadozott filmszalag pörögne.
Fura.
Újabb mély
levegőt vettem. Mindennek van határa, annak is, hogy meddig juthatsz el egy
kegyes hazugság hátán. Ideje volt kiteregetni a szennyest, legalábbis a
vállalható részét.
‑ Nem, a
tanár úr nem ivott. Másról van itt szó. Azt javaslom, hozzuk magunkat
prezentálhatóbb formába, és üljünk le egy kávé mellé, mert nem lesz könnyű megemészteni,
amit mondani fogok.
Trevor
felvonta a szemöldökét, de végül szó nélkül elment felöltözni. Én gyorsan
magamra kaptam a ruháimat, és igyekeztem hideg vízzel ledörzsölni arcomról az
égő szégyent. Szinte vártam, hogy Echo kárörvendő arca felbukkanjon a tükörben
vagy, hogy halljam a gonosz kis kacagását a vízcsobogásában. De gyanús csend
ült a fürdőszobán. Kimentem a konyhába, és főztem egy kávét. Valamikor Trevor
is becsámborgott, gyűrött arccal és kétségbeesetten a telefonját nyomkodva.
‑ A barátnőm
nem válaszol… Nem tudom, mi történhetett, soha nem csinált még ilyet. Úristen,
remélem, nem esett baja!
‑ Öhm,
Trevor, szerintem az lesz a legjobb, ha magadhoz veszed ezt a barátságosan
gőzölgő kávét, letelepedsz az asztal mellé és végighallgatod a mesémet, akkor
is, ha őrültségnek tűnik. Ha úgy éreznéd, hogy félbe akarnál szakítani, nézz
magadba, és próbálj visszaemlékezni az elmúlt pár napra.
Trevor
szólásra nyitotta a száját, de felemeltem a kezem.
‑ Tudom,
hogy nem úgy beszélek, ahogy egy tanárommal illene, de túl nagy kalamajkában
ülök, hogy a formaságokkal törődjek. A sok „tanár urazás” csak lelassít. Ha eljön
a szeptember, és én még mindig életben és eszemnél vagyok, akkor majd
visszatérhet minden a megszokott kerékvágásba, és őszintén remélem, hogy
gyorsan elfelejtjük ezt a nyarat.
Trevor pár
kimondhatatlanul hosszú másodpercig csak nézett rám, majd bólintott. Én pedig
lassan forgó nyelvvel belekezdtem a történetembe. Ahogy haladtam az
elbeszélésben, úgy lett Trevor arca egyre gondterheltebb, mintha viharfelhők
gyűltek volna a szemében. Néha maga elé révedt, úgy tűnt visszatérnek az
emlékei. Minden mondat után vártam, hogy mikor szakít félbe, de csak hallgatott
és hallgatott.
Mikor
mindent elmondtam, vártam, hogy majd kérdések záporát zúdítja rám vagy, hogy a
szüleimet akarja hívni vagy, hogy kiabál velem. A csend sokkal rosszabb volt.
‑ Hazudtál,
igaz? – kérdezte halkan.
‑ Tudom,
hogy hihetetlenül hangzik, de minden így volt, ahogy mondtam.

‑ Nem arról
beszélek, Susan. Érzem, hogy a hihetetlen meséd igaz. Arra gondolok, ami
köztünk történt tegnap a buli után.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük