Megérkezett a tenger következő epizódja! Úgy fest, hogy lassan, de biztosan haladunk a végkifejlet felé. Remélem, ti is kíváncsiak vagytok, hogyan is végződik Susan kalandja az őrült szirénnel. Ezen a héten Fanni fejezetét olvashatjátok!
A napfény és klórszagú medence vízén ringatóztam, és eszelősebbnél eszelősebb elméleteket gyártottam. A leghajmeresztőbb talán az volt, hogy igazából mégis meghaltam, és ez most a purgatórium vagy a Paradicsomnak álcázott pokol. Nem mondom, hogy épp felhőtlen volt a kedvem, de koránt sem aggódtam annyira, mint ez ebben a helyzetben egy normális embertől elvárható lett volna. Én, aki egy matekdolga előtt is nyöszörögtem a gyomorgörcstől, és nem bírtam mást enni csak zabkását, most meg szemrebbenés nélkül tömtem magamba a szálloda svédasztala által kínált dolgokat. Egyik vacsoránál még egy osztrigát is megkóstoltam, mert Bernard addig piszkált vele, amíg mar meguntam a szívatását. Undorító volt. Majdnem vissza is köszönt az ebédem többi részével együtt, de aztán erőt vettem magamon. A fiúk bezzeg úgy tömték magukba a tengergyümölcseit, mint valami egyszerű fish and chipset.
‑ Hehe, ez afrodiziákum‑ röhögte Bernard, miközben átvigyorgott a sok kaja fölött a pultos lányra.
‑ Áruld már el, hogy voltatok ti legjobb barátok? Ez egy igazi idióta – suttogtam Trevor fülébe. Rám sandított a sűrű szempillája alól, és szinte magam is, mintha egy citromcsepptől remegő pucér osztrigává váltam volna.
‑ Fiatalon én is elég… bohó voltam, drága Susan – mondta végül.
‑ Mert most olyan borzasztóan öreg vagy – csóváltam a fejem.
Ha másra nem is volt jó az itt töltött idő, a francia tudásom csodás fejlődésnek indult, gyorsabban, mint a poros iskolai órákon. Sikerélmény volt, hogy egyre többet megértettem az emberek pergő beszédéből. Megfontoltam, hogyha ezt a kalandot túlélem, komolyan ráfekszem a nyelvtanulásra, mert végre találtam valamit, amiben jó vagyok. Két évvel ezelőtt, amikor a szüleim elküldtek egy másfél hetes busztúrára Provence-ba, egész jól belerázódtam, kár hogy tudtam, hogy nem azért fizettek be, mert a javamat akarták, hanem mert meg akartak szabadulni tőlem. Emlékeztem a levendulamezők édes illatára, és a kabócák duruzsolására. Akkor mg nem voltak barátaim, és egyedül, az mp3-am zenéjébe burkolózva róttam az utcákat. Most volt társaságom, két helyes bár kissé őrült srác, de nyakamban lihegett egy vérszomjas természetfeletti lény. Miért nem lehet az élet egy kicsit egyszerűbb?
Csütörtök délutánra hirtelen fojtogató lett a fiúk társasága. Nem volt egy négyzetcentiméter sem a szobában, ahol érezni lehetett a jelenlétüket, és valahogy nem tudtam olyan messzire menni tőlük, hogy szabadnak érezzem magam. Milyen hosszú ideig csak panaszkodtam a magányra, gyűlöltem, de közben a társammá vált, és a bőrömbe ivódott, mint egy saját márkájú parfüm. Hirtelen elviseletlenül sűrűvé vált a fiúk aftershave illata és a koktélok mentaleveles édessége. Ki kellet szabadulnom. A srácok délutáni sziesztájukat töltötték, jobbra-balra hortyogtak egy pálma árnyékában, én meg fogtam magam, és kiosontam a szállodából. „Elmentem, majd jövök”, hagytam egy post-iten szűkszavú üzenetemet. Nem mondtam, hogy hová megyek, és mikor jövök vissza, egyrészt mert nem akartam, hogy utánam jöjjenek, másrészt, mert magam sem tudtam a válaszokat. Csámborogni akartam egyedül, és felfedezni a várost. Erre nem lett volna lehetőségem, amikor a fiúk ébren vannak, mert Trevor olyan hévvel vigyázott rám, mint valami mogorva őrkutya. Egyrészt jól esett a gondoskodása, másrészt viszont furcsa volt, azután, hogy csak pár napja azt javasolta, hogy akkor kéne megölnünk Echót, amikor az én testemben van. Ennek a tervnek azonban szerves része volt egy kifejezetten hegyes bronztőr, amit valahogy nem kívántam közelebbről megismerni. Kellett lennie valami más megoldásnak. Felszaladtam a szobánkba, a fürdőruhámra húztam egy farmersortot, meg egy vékony fehér pólót, aztán felkaptam a hátizsákom, és elindultam. Az ajtóban még elgondolkodtam egy pillanatra, és végül kiraktam a mobilom a szekrényre. Nem akartam, hogy pánikszerűen hívogassanak. Tudtam, hogy valószínűleg óriási letolást fogok kapni, de az majd legyen a jövőbeli Susan problémája.
Először gondoltam veszek magamnak valami könyvet, hogy tovább fejlesszem nyelvtudásom, na meg, hogy ne unjam magam halálra. Az összes szállodai színes, fényes papíros magazint már kiolvastam. Úgy tűnt, itt a nyaralók nem igen vágynak intellektuális élményekre, mert majdnem egy órámba telt mire találtam egy könyvesboltot. Az is akkora volt, mint a szállodai szobánk fele, de legalább volt. Összekapartam a zsebemből az aprót, és vettem magamnak egy olcsó, nyári lányregényt. A dolog bűnös boldogsággal töltött el, bár nem igazán tudtam, miért. Először békés olvasóhelyet akartam találni, de aztán furcsa gondolat lett úrrá rajtam. Olyan rég voltam templomban. Anyám megrögzötten vallásos volt, és minden vasárnap reggel, ahelyett, hogy délig pizsamában ténferegetem volna, a legszebb ünneplőmben vonultunk az istentiszteletre. A lelkész fiatal volt és nagyon jó fej, mindig kedvesen beszélt, modern problémákról és bibliai bölcsességekről, és szeretetre és megbocsájtásra buzdított. Sokszor elgondolkodtatott, amit mondott, de arról nem győzött meg, hogy valahol a felhők fölött az atmoszférában lakik egy olyan lény, aki mindent mindenkinél jobban tud. Mégis most hirtelen olyan egyedül éreztem magam, és tudtam ezen csak egy templom hűvös gyertya és régi fa illatú levegője segíthet.
Előhalásztam hát a térképem, és elindultam Isten legközelebbi lakhelyéhez. Legnagyobb meglepetésemre ez egy anglikán templom volt, nagyon kreatívan a szentháromságnak szentelve. Pont olyan volt, mint a modern anglikán templomok többsége: csúnya, szögletes és funkcionális. Nem erre vágytam. Újra kicsaptam a térképem, és böngésztem tovább. Megakadt a szemem az Église Notre-Dame des pins, amit magamban „fenyves miasszonyunknak” fordítottam, nagyon furán hangzott, de érdekesen is. Pont úgy, mint a következő úti célom. Elég sokat kellett gyalogolnom, de időm volt, mint a tenger, és legalább megmozgattam a sok heverészéstől eltunyult lábaimat. Közben azon elmélkedtem, hogy miért van az, hogy a természetfeletti erők közül mindig csak a rossz és a gonosz jelenik meg és garázdálkodik a világban. A horrorfilmek is tele vannak démonokkal meg egyéb pokoli szerzetekkel, akik mindig körberöhögik a szerencsétlen embereket, akik próbálkoznak a kis Bibliájukkal meg a szenteltvízzel. A jó erőknek úgy látszik nincs túl nagy hatalma. Olyat sose hallottunk, hogy hirtelen megjelent egy angyal, és addig el nem ment, amíg a háztartásban mindenki boldog volt, a szülőknek jó munkája lett, a gyereket nem macerálta senki az iskolába, és mindennek tetejébe kifizették a jelzáloghitelt is. Nem, nem. Az ember mindig magára maradt a sötétség erőivel szemben.
Ezekkel a roppant vidám gondolatokkal tértem be a templomba. A tömjénszagú félhomály lenyugtatta a lelkemet, és amikor leültem a kemény faragott padra, minden gondom elpárolgott. Talán erre volt szükségem, egy kis csendre és egyedüllétre, hogy magamba nézhessek, és feltöltekezhessek. Ahogy csodáltam a színes üvegablakokon beszűrődő fény, úgy éreztem ide Echo se nyúlhat utánam.
Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy egy naptól cserzett arcú öregasszony szúrós szemmel méreget. Lehet, kicsit túl nyáriasan voltam öltözve egy templomhoz, de ilyen rekkenő kánikulában ezt csak megbocsájtják a szentek. A szentek lehet megbocsájtottak volna, de az öregasszony viszont nem. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy szélsebesen elindul az irányomba, aztán megáll mellettem.
‑ Venez, venez – suttogta sürgetően, és megragadta a karom. Hirtelen kirázott a hideg. Már egy templomban sem lehet biztonságban az ember? Megfordult a fejemben, hogy talán Echó az, aki kihasználja az alkalmat, hogy nincs itt Trevor és Bernard, és elragad magával. De a házsártos öregasszony alakja valahogy nem illett, az eddigi imidzséhez. Nem gondoltam volna, hogy hetven év felett valaki ilyen szélsebesen tud suhanni, ráadásul úgy, hogy egy kapálózó tinédzsert vontat maga után, de ez a nő, minden elképzelésemet felül múlta. Annyit tudtam kiszedni belőle, hogy a fiához visz, de hogy miért, az rejtély maradt számomra. Egyre jobban kezdtem meggyőzni magam, hogy boszorkány, és a szörnyszülött fiához akar adni feleségül.
Leértünk a tengerpartra a jachtok és halászbárkák közé. A néni viharcsattogáshoz hasonló élességgel kezdett kiabálni… legnagyobb meglepetésemre görögül. Kisvártatva előkerült egy magas, sűrű fekete hajú fiatal férfi. Egy szál rövidnadrágot viselt, és a napbarnított felsőtestét különféle tetoválások borították. A pánik mellett (hogy ezek itt furcsa szerv – netalántán lánykereskedők, és most ez itt a vég) az volt az első gondolatom, hogy ha ez a boszorkány szörnyszülött fia, csak kicsit fogok rúgkapálni, amikor feleségül ad hozzá. Ezen elszégyelltem magam, és éreztem, ahogy elönti a fejemet a pír.
‑ Ne haragudjon, kisasszony, jól van? – kérdezte a rejtélyes halász egy kis idő után.
‑Hát az attól függ – válaszoltam.
‑ Mitől?
‑ Hogy maguk kicsodák, és miért rángattak ki egy békés templom közepéről?
‑ Elnézést az édesanyám modora miatt, tudja milyenek az öregek, nehezen fogják vissza magukat, ha a fejükbe vesznek valamit. Én Iorgosz vagyok, az édesanyám pedig Pénelopé.
Az öregasszony egy szúrós pillantással jutalmazta a hallottakat.
‑ Ez most furcsán fog hangzani, – kezdte Iorgosz – de anyám megvan győződve arról, hogy egy szirén érintését érezte magán. Nehéz ezt megmagyarázni, és valószínűleg őrültnek gondol minket, de sajnos kötelességünk kinyomozni az ilyen eseteket.
Erre pont nem számítottam.
‑ Miért? És mi van akkor, ha tényleg közöm van egy szirénhez? –kérdeztem.
Anya és fia összenézett.
‑ Ezek szerint anyám ösztönei még mindig tévedhetetlenek. Az Árboc és Lant szövetségének tagjai vagyunk, akik arra tették fel életüket, hogy leszámolnak a szirének gonosz ármányaival. Az alapítók Odüsszeusz és Orpheusz voltak, és évszázadok óta küzdünk a tenger eme sötét teremtényei ellen. –Alátámasztásként megmutatta a karján végighúzódó tetoválást, ami egy stilizált lantot és egy árbochoz kötözött figurát ábrázolt. – Ma már nem sok szirén garázdálkodik szabadon a világon, hála az elődeink gondos munkásságának. Viszont akik életben maradtak, a legerősebbek és legrafináltabbak közé tartoznak. Azt gyanítom, hogy a kisasszony nyomra tudna vezetni minket.
Éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor ismerős hangok ütötték mega fülemet. Megpördültem, és láttam, hogy Trevor és Bernard lohol felénk. Trevor arcán pánik és düh keveredett, és éreztem, hogy most következik életem egyik legnagyobb fejmosása.
‑ Susan, ezt még is hogy a francba képzelted? Ott hagysz minket csak úgy szó nélkül? A telefonodat nem viszed magaddal, hogy még véletlenül se tudjunk utolérni? És ha történik veled valami?! Jézusom, de megijesztettél! Már egy órája rohangálunk a környéken… Ez egy nagyon rossz húzás volt, tisztára mint valami idióta kamasz… pedig azt hittem, te érettebb vagy ennél.
Minden szava a lelkembe vágott. Nem vitatkoztam vele, mert tudtam, hogy igaza van. Csak lesütött szemmel bámulta a szandálos lábam, meg a lábujjamra tapadt homokszemeket.
‑ És ezek meg kicsodák? – kérdezte Bernard, akinek a hangjában még most is ott csengett a megszokott kaján vidámság.
‑ Talán egy reménysugár – mondtam, és bizakodva Iorgoszra néztem.