A tolerancia és az Új világ

Az utóbbi napokban úgy érzem, kissé aktuálissá vált az egyik novellám, amellyel 2013 áprilisában megnyertem a Humanitas Kulturális Alapítvány tolerancia témában hirdetett pályázatát. Szeretném veletek megosztani a novellámat, mert talán ezzel tudom legjobban kifejezni a gondolataimat a témával kapcsolatban. Ezzel az írásommal szeretnék tisztelegni az egyenlőség, a tolerancia és az alapvető szabadságjogok mellett.

Szaszkó Gabriella – Új világ

   Kezemet a csúszós korlátra tapasztottam. A hűvös tengeri szellő átfújta vékony tavaszi kabátomat. Azelőtt sohasem láttam az óceánt. Nem is volt időm megfigyelni, hiszen a tömeg sodort magával, miközben felfelé araszoltunk a fedélzetre. Nyakamat nyújtogatva kerestem tekintetemmel Abelt. Tudtam, hogy a sokaságban szinte esélyem sincs észrevenni őt, ennek ellenére megnyugodtam volna, ha megláthatom. Rettegtem, hogy nem jut fel a hajóra, még ha félelmem valószínűleg alaptalan is volt.

Mellettem egy apró kislány szorongatta elnyűtt mackóját. Szívem azonnal elszorult a látványtól. Én húszévesen magam döntöttem úgy, hogy a társadalom peremére kényszerülve kitaszítottá válok, azonban ez a kislány nem. Rengeteg gyermek volt itt is, nemek szerint elkülönítve, elválasztva biológiai szüleitől.

– Anyukádat keresed? – kérdeztem a lánykát, miközben lépdeltem előre a rámpán. A víz felett voltunk, percek választottak el a fedélzettől.

A kislány megrázta a fejét, erősebben szorította magához a mackót. Hatalmas szeme mintha az óceán szürkeségét öltötte volna magára.

– Az apukámat – mondta. – De ő csak a másik oldalon szállhat fel.

Bólogattam. Ez természetes, hiszen pontosan ezért lettem én is elválasztva Abeltől. Férfiak és nők külön világot alkottak, mióta a természetes, biológiai szaporodás undorító, betegségeket terjesztő kór lett. Az emberi faj elkorcsosulását az új rendszer a természetes, férfi-női kapcsolatok számlájára írta. Azóta gyermekek csak lombikban születtek és csakis egynemű párok nevelhették fel őket. A lányokat női, a fiúkat férfi párok, így könnyebbé vált a tanítás, az erkölcsi normák átadása.

– Hogy hívnak? – kérdeztem a kislányt.

– Kimberly – mondta, majd óvatosan megfogta a kezemet.

Kirázott a hideg az érintésétől, nem szoktam hozzá a gyerekek társaságához. Más világot jelentettek számomra, hiszen a gyermekvállalás mesterségesen irányított tevékenységgé vált. Kimberly ötévesnél nem lehetett több, ami épp elég kevés volt ahhoz, hogy zavarban érezzem magam. Ráadásul hónapok óta csak Abellel voltam összekötve. Hosszasan meneteltünk keresztül a kontinensen, hogy elérhessük a hajót, amellyel több ezer ember indult el szerencsét próbálni. Ahogy a törvények egyre szélsőségesebbek lettek, annál többen választották a menekülést.

tumblr_mhrkafcAmc1qkfw4jo1_500

– És téged hogy hívnak?

– Vickynek – válaszoltam, majd felsegítettem a kislányt a fedélzetre.

Visszanéztem a partvonalra. A hegyek mögött valahol ott volt az otthonom: anyáim, rokonaim, a barátnőim. A megszokottat felrúgtam egyetlen férfi miatt. A szüleim hallani sem akartak a kapcsolatomról, mindannyian elfordultak tőlem. Kárhozott lettem, csak a menekülés maradt számomra.

– Te is az új világba jössz? – kérdezte Kimberly, miközben egyre csak szorongatta a korlátot. Védett helyet kellett keresnünk a tömegben, ahol jobban figyelhettem a kislányra.

– Igen, én is oda megyek – feleltem.

Csacsogó nők tömegében törtem utat az aprósággal az oldalamon. A fedélzet szélén találtam egy padot, egy talpalatnyi hellyel, ahová Kimberly kényelmesen leülhetett. A pad alá tettem hátizsákomat, hogy kevesebb ember ütközzön neki, így alábbhagyott a kellemetlen lökdösődés. Legalább a szardíniásdoboz-szerű tömegen nem fújt többé keresztül az óceáni szél.

Kimberly egy pillanatra sem engedte el a maciját, ám tekintete sokkal bizakodóbb lett. Hosszasan nézte a mellette ülő idősödő nőt, aki remegő kézzel bontotta ki a szendvicsét.

– És neked miért kell oda menned, Vicky? – kérdezett tovább.

– Azért, mert szerelmes vagyok egy fiúba.

– Az én apukám is szerelmes lett egyszer egy lányba, aki a mamám volt, de most már az angyalokkal van. Az embereknek nem tetszik, hogy a papámnál lakok, ezért el akarnak vinni.

A hideg minden porcikámat kirázta Kimberly mondataitól, pedig a tömeg melege egyre fullasztóbb lett. Összefontam a karomat magam előtt, mintha ezzel megvédhetném gondolataim szabadságát.

Két éve ismertem meg Abelt. Tizennyolc éves egyetemistaként vonzott a fiúk tilos világa, így elmentem egy erkölcstelen rendezvényre. Ott láttam meg gitározni. Akkoriban hosszabb fekete haja volt és vad nézetei a világ rendjéről. Távolságot akartam tartani, pár hónapig ment is, de aztán az úgy nevezett ösztön erősebb lett.

– Micsoda elkeseredés vehetett rá egy férfit arra, hogy egy kislánnyal vállalja ezt a hatalmas utat! – szólt közbe a Kimberly mellett ülő idős nő. – Azt hiszik, hogy odaát majd elfogadják mindannyiukat, amikor bűnben élnek?

A szavaktól egyre hevesebben dobogott a szívem. Az idős nő vonásai kiélesedtek: sápadt arca volt, vizenyős kék szemekkel. Esőkabátot viselt, mintha az megvédhette volna a végtelen óceántól.

– Miért jön ezzel a hajóval, hogyha nem így gondolja?

– Látni akarom azt az új világot. Én mára már mentes vagyok minden bűntől, nem nemzettem gyermeket bűnös heteroszexuális kapcsolatban. Az életemet tisztán, a társadalmi normák szerint éltem le.

Megfogtam Kimberly apró kezét, menekülni szerettem volna, de nem tehettem. A tömeg egyszerűen körbezárt bennünket, miközben a hajó lassan elhagyta a szárazföldet, hogy örökre eltávolodjon mindentől, amit valaha ismertem. Védekezésként nem mondtam semmit, inkább Kimberly felé fordultam.

– Itt maradunk, mit szólsz? Apukád úgyis keresni fog.

Kimberly bólintott, majd háttal a hajó oldalának dőlt. Fontosnak éreztem, hogy vigyázzak rá annak ellenére, hogy pár perce azt sem tudtam, hogy létezik. Én is nekidőltem a vastag faszerkezetnek. Örültem neki, hogy az idős nő újra a szendvicsével foglalkozott helyettünk.

Reméltem, hogy Abel itt van a hajón, hiszen más nem maradt nekem. Csak elmém legmélyebb bugyrában mertem arról fantáziálni, hogy egyszer megcsókolhatom mások előtt anélkül, hogy kockáztatnám mindkettőnk életét.

Tagjaim lassan elnehezültek, fejem egy pillanatra lehanyatlott, mire izmaim egyszerre rándultak össze.

– Leülsz, Vicky? – kérdezte Kimberly. – Szerintem álmos vagy, pont, mint a macim.

A kislány azonnal felugrott, hogy átadja a helyét, én pedig az ölembe kaptam. Nem hagyhattam, hogy állva maradjon, hiszen mások könnyen a hajó oldalának nyomhatták volna. Az óceán moraját hallgatva aludtam el.

 

Amikor felébredtem, Kimberly eltűnt az ölemből. Ide-oda kapkodtam a fejem, de mindenhol csak felnőttek tömegét láttam. Férfiak és nők vegyesen, hiszen a hajón szabad volt az érintkezés. Beszélgetésük zúgása egyetlen monoton hangzavarrá olvadt össze.

– Ne aggódjon, ott van az apjával a korlátnál – mondta az öregasszony.

Igazat mondott. Kis barátnőmet apukája tartotta a kezében, együtt nézték a végeláthatatlan óceánt a vitorlázó sirályokkal. Bájos arca felderült, ahogy a fehér madarakat kémlelte.

Aggódni kezdtem Abelért. Ugyan időérzékem cserbenhagyott, de biztos voltam benne, hogy épp elég ideje utaztunk ahhoz, hogy megtaláljon. Megdörzsöltem az arcomat, mire az öregasszony megmarkolta a karom.

– A férfiak megbízhatatlanok, főleg az olyan fajták, akikkel maga kezd. Ösztönvezérelt állatok, akik nőről nőre szállnak. Nem képesek felfogni az emberi lét magasabb, felvilágosult értelmét. Fiatal koromban engem is elbűvölt egy példány, aztán átvert, magamra hagyott megszégyenülten.

A gyomromban összegyűlt az a keserű nedv, amit az évek alatt számtalanszor éreztem. Rokonok, barátok, később pedig a rend védelmezői hurcoltak meg tiszta, természetes szerelmem miatt. Abelért vállaltam, hogy a társadalom aljára kerülök, épp ahogy ő is értem. Hiába húzódtunk meg kettesben senkit sem bántó kapcsolatunkkal, az emberek mégis gyűlöltek. Nem kellett volna belemennem ebbe a beszélgetésbe, mégis kitörtek belőlem a feszítő gondolatok.

– Honnan tudja, mi az emberi lét magasabb, felvilágosult értelme? Ki alkotta ezeket a szabályokat?

Az asszony hatalmasat horkantott, de nem hátrált.

– Az ösztön állati. Gondolom, nem marcangol négykézláb nyers húst sem. A heteroszexualitás pontosan ugyanez.

– Tudja, hányszor hallottam én ezt? Pontosan annyiszor, hogy már kezd nem érdekelni!

De érdekelt. Persze, hogy érdekelt. Nem házasodhattunk, nem vállalhattunk gyermeket, undorítónak tartottak bennünket, pedig nem keltettünk feltűnést. Abelt többször megverték a heterofóbok az utcán, úgy hitték, olyan betegségeket terjesztünk, mint a szifilisz vagy a chlamydia.

Igyekeztem erősnek tűnni, de belül remegtem az asszony jelenlététől. Abellel csak azzal biztattuk egymást, hogy feljutunk a hajóra és odaát minden más lesz.

– Ott meg foglak csókolni, és hatalmas kivetítők előtt kérem meg a kezedet! – nevetett fel hangosan Abel, amikor az úton elsírtam magam a kimerültségtől. Imádtam a mély, férfias nevetését.

Egyedül gyengének éreztem magam, a jelenléte erősebbé tett. Éppen ezért felkeltem a padról, hogy a tömeget kémleljem, hátha meglátom valahol. Szomorúan állapítottam meg, hogy nincs sehol a közelemben. Nem volt kiszámíthatatlan férfi, akit csak a saját fajtája ért meg. Én szavak nélkül is tudtam, hogy mire gondol.

Egy keserű könnycsepp gördült végig az arcomon. Végigsimítottam koszos hajamon, mintha azzal képes lennék elterelni a figyelmemet a sírásról.

– Ugyan már, minek sír? Odaát minden jobb lesz – mondta az asszony.

– Hagyjon békén! – válaszoltam. – Úgy érzem, egy hónapja nem aludtam, keresztül kellett vándorolnom a fél kontinensen, elmenekülnöm a saját országomból. Ennél többet nem vagyok képes elviselni!

Újra leültem a padra, arcomat a kezembe temettem. Nagyon igyekeztem visszanyelni a könnyeimet, hogy egy csepp még megmaradjon elvesztett méltóságomból. Hátradöntöttem sajgó fejemet, hátha képes leszek újra elaludni. Szívem azonban olyan erősen dübörgött a mellkasomban, hogy mégis felkeltem a helyemről. A hajó elülső részében jártam körbe elkeseredésemben, hiába beszéltük meg, hogy én egy helyben fogok várni Abelre. Néztem az ismeretlen arcokat, amitől csak idegesebb lettem. Nem mertem messzire menni a padtól, nem akartam a saját türelmetlenségem miatt elkerülni Abelt.

Percekkel később szomorúan ültem vissza, a helyemet ugyan elfoglalták, de az öregasszony eltűnt. Ettől megnyugodtam, majd lecsuktam a szemem. A hajú lassú ringatására koncentrálva igyekeztem ellazítani fáradt tagjaimat. Lassan újra álomba merültem.

tumblr_m3njlqcmzp1qku3bzo1_500

Mintha csak a mellkasomra ütöttek volna, úgy pattant ki a szemem. Valószínűleg egy erősebb hullámlökés ébresztett fel, hiszen meg kellett kapaszkodnom a pad szélében, nehogy a földre zuhanjak. Kimberlyt nem láttam sehol, de miatta már nem aggódtam. Igazi biztonságban volt apukája karjaiban.

Az arcok egyre csak összefolytak előttem, ahogy mereven kémleltem a tömeget. Reméltem, hogy Abel már a keresésemre indult. Bele sem akartam gondolni, hogy talán nem engedték fel a fedélzetre.

Felkeltem, nyújtózkodtam egyet, minden meggyötört csontom ropogni kezdett a mozgástól. Kinéztem a nyílt óceánra. Szürkés végtelensége egyben volt gyönyörű és félelmetes.

Amint megfordultam, az öregasszonyt láttam a tömegben tolakodni. Botjával lökdöste odébb az embereket, a pad irányába tartott. Összeugrott a gyomrom a látványától, visszatértével nyugalmas perceimnek vége szakadt.

Az asszony mögött megpillantottam az ismerős fekete hajat, a szakadt kék farmert és a hatalmas hátizsákot, amely mind Abelhez tartozott.

Innentől nem érdekelt, kinek ütköztem neki, csak siettem hozzá a tömegen keresztül. Pillanatokon belül magamhoz öleltem, és megcsókoltam. Ekkor tettem ilyet először nyilvánosan. Rettegtem, de nem érdekelt. Az új világba igyekeztem, ki akartam tárni a lelkemet.

– Azt hittem, elveszítettelek! – mondtam, majd beszívtam a férfias illatát, amit annyira szerettem.

– Rengetegen vannak ezen a hajón. Lehet, még napokig kereslek, hogyha az az asszony nem jár felém és nem ordítozza, hogy Vicky keres egy fiatal fiút.

Döbbentem néztem Abelre, el sem akartam hinni, amit mond. Legszívesebben órákig el sem engedtem volna a kezét, de akkor mégis megtettem. Gyors léptekkel az asszonyhoz mentem, aki épp a lábát dörzsölte.

– Miért segített? – szegeztem neki a kérdést.

Az asszony lassan emelte rám kék szemét, ami akkor kevésbé tűnt ridegnek.

– Mindenki megérdemel egy esélyt – mondta.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.