Már párszor emlegettem a három regényemet, amelyek írásába három évet fektettem. Bevallom, hogy igazán nehezen szakadok el a karaktereimtől, akik szinte hozzám nőttek a hosszú idő alatt. Mivel a főszereplőm, David Halloweenkor született, ezért úgy gondoltam, hogy írok egy novellát, ami önálló darabként is megállja a helyét. Így most úgy gondoltam, megosztom veletek David és Chris Halloween kalandját 1989-ből. Olvassátok szeretettel! A novellához nem szükséges a regényekkel kapcsolatos háttértudás sem!

Az átok

Október 31-én születtem. A boszorkányok és élőhalottak ősi ünnepén. Egész gyerekkoromban úgy éreztem, mintha mindenki az én napomat ünnepelné a cukorkákkal és a díszletekkel. Lényemet áthatotta a borzongató dolgok iránt érzett ragaszkodás. A rémtörténetek, a szörnyetegek és paranormális lények a barátaim lettek.

A tizedik születésnapomon különös elhatározással indultam el csokit gyűjteni. Egyszerűen el akartam tüntetni a házból anyánkat, kiűzni belőle a démont, aki el akart bennünket pusztítani. Meg is volt rá a lehetőségem, mivel abban az évben a tizenhárom éves bátyám kísért el a cukorportyára.

Este hétkor már teljes sötétség borult Glens Fallra. Gyerekzsivajtól voltak hangosak az utcák, a legkisebbek hangosan sikongattak, rángatták szüleiket háztól házig. A hideg, őszi szél áthatolt a vékony Superman jelmezemen, erősebben markoltam a hátitáskám pántját, mintha azzal felmelegíthetném magamat.

Chris megfogta a kezemet, ahogy egy csapat hangos gyerek haladt el előttünk. Dühösen kaptam el a kezemet, lebiggyesztettem a számat.

– Nem vagyok már kisbaba, akinek fogni kell a kezét! – fontam össze a karomat magam előtt.

– Akkor ne kószálj sehová, mert nem akarlak elveszíteni a tömegben! – sóhajtott fel. – Hány utcát akarsz még végigjárni?

Belenéztem a tökalakú műanyag vödörbe, ami félig tele volt csokival. Nem voltam teljesen elégedett, de sejtettem, hogy a tervem miatt le kell mondanom egy pár adag cukorkáról.

– Hány órára kell hazamennünk?

Chris az apától kölcsönkapott karórára pillantott, ami túlméretezettnek hatott a csuklóján.

– Legkésőbb kilencre. Már majdnem fél nyolc van.

Újra belepillantottam a narancssárga vödörbe. Kissé csalódott voltam a gyűjteménytől, a színes csokik apró halmokat képeztek. Ránéztem a bátyám arcára, aki abban az évben már nem öltözött be jelmezbe, így viszont egyáltalán nem hozott semmi hasznot aznap estére. Rám hárult hát a feladat, hogy csokit gyűjtsek mind a kettőnknek (egyértelmű, hogy meg kellett vele osztanom a zsákmányt), és még végrehajtsam a varázslatot is.

Akkor én markoltam meg a bátyám jéghideg kezét, és gyorsan húzni kezdtem magam után, kerülgetve az emberek hadát.

– David, most hova rohanunk?

– El kell mennünk valahova, aztán visszajövünk még csokiért!

Lassan átértünk a sokkal csendesebb, ködös parkba, magunk mögött hagytuk a gyerekek zaját, de Chris egyetlen másodpercre se akart elhallgatni: „Apa azt mondta, ne menjünk messzebb négy utcánál!” „Nem fogunk hazaérni időbe!.” „El fogunk tévedni!” „Nemsokára esni fog!”

Aggodalmai végeláthatatlannak tűntek, de én csak a táskámban pihenő tárgyakra fókuszáltam, és töretlenül haladtam előre fürge léptekkel, legalább így nem fáztam annyira.

– Mindjárt ott vagyunk – mondogattam folyamatosan Chris megnyugtatására.

A városi temető bejárata előtt álltam meg. Letettem a cukorkagyűjtős tököt a földre, és felnéztem a rácsos kapura, amelynek feliratát cseppfolyóssá változtatta az utcai lámpák fénye. Könnyen megmászhatónak tűnt a bejárat.

– Maradj itt! – néztem a bátyámra, aki kikerekedett szemmel nézett rám, majd hevesen rázni kezdte a fejét.

– Te teljesen megőrültél? Szerinted itt fogok állni ölbe tett kézzel és nézni, hogy bemászol a temetőbe zárás után?

Meg se hallottam a kérdését, egyik kezemmel megragadtam a rácsot, teljes súlyommal ránehezedtem, mire a kapu nyikorogva megmozdult alattam. Velem együtt tárult ki előttünk a városi temető ajtaja.

– Nem kell bemászni – pattantam le az ajtóról, és magamhoz vettem a csokikat. – Bejöhetsz te is.

Chris erősen megragadta a karomat, dühösen ráztam le magamról.

– David, mi ez az egész? Elrángatsz ide a sötétben? Egy temetőbe!

– Ma az én születésnapom van, és akkor azt játszunk, amit én akarok! Egyébként se kell még otthon lennünk. Tavaly decemberben azt a bárgyú rajzfilmet néztük meg miattad a moziban, amit utáltam.

Chris összefonta a karját maga előtt. Végignézett a sötét temetőn, odabent csak pár sárga lámpa szolgáltatta a fényt, és egy teremtett lélek sem volt odabent.

– Jössz vagy nem?

Chris lassan elindult, de közben hosszasan motyogott maga elé, majd mellém futott, és suttogva megszólalt.

– Csak akkor megyek tovább, hogyha elmondod, mit csinálunk!

– Hú, de megijesztettél! – lépdeltem tovább magabiztosan.

– Elárulom apának, hogy mit csináltál, hogyha nem mondod el!

– Apa meg majd azt kérdezi, hogy miért engedted – mosolyodtam el.

Chris percekre elhallgatott, csendben folytattuk tovább az utunkat a temető fekete belseje felé. A szívem hevesen megdobbant, amikor egy műanyag flakon roppanása belerobbant az éjszakába. Közelebb húzódtam a testvéremhez.

– Én léptem rá, bocs! De be vagy rezelve, úgyhogy itt az ideje, hogy kimenjünk innen.

– Nem megyünk ki, amíg meg nem csinálom!

Akkor megpillantottam a sírt. Tudtam, hogy merre kell menni, mert pontosan két hete mutatta meg apa először anyánk testvérének a nyughelyét. Figyeltem, hogy merre kell menni a kicsi temetőben.

– Carol néni sírját akarod megnézni? – kérdezte Chris, mire azonnal letelepedtem a jelentéktelen kereszt mellé, és kipakoltam a táskámból.

Magam elé raktam egy gyufásdobozt és három fekete gyertyát, amit a nappali szekrényében találtam, és egy papírt, amire jó előre felírtam anya teljes nevét nyomtatott betűkkel. Amikor meggyújtottam a gyertyát, Chris közelebb hajolt hozzám.

– Honnan szerezted ezeket? Ezek anya drága illatgyertyái! – a hangja viccesen elvékonyodott.

Becsuktam a szemem, letérdeltem a sír elé a sárba, igyekeztem minden erőmmel arra koncentrálni, hogy eltüntessem anyánkat, de Chris kikapta a kezemből a papírt.

– Mi értelme van ennek az egésznek? Ki akarsz kapni?

A szívem megiramodott, kipattant a szemem, és azonnal visszarántottam a papírfecnit. Chris arcán táncoltak a gyertya fényei.

– El fogom tüntetni anyát!

Chris felvette a könyvtárból kikölcsönzött varázslatokkal telehalmozott könyvemet a fűről. Tudtam, hogy október utolsó napjának éjszakája lesz a legmegfelelőbb az átokhoz.

– Ez tiszta hülyeség – nevetett fel a testvérem, majd lapozgatni kezdte a könyvet. – A szerelmi bájitalt is kipróbáltad már azon a copfos lányon, akire azt mondod mindig, hogy hülye?

Ökölbe szorult a kezem.

– Segíthetnél is, így nem tudok figyelni!

– De ennek semmi értelme!

Csalódottan engedtem le a papírt magam elé. A fekete gyertyák émelyítő illata megcsapta az orromat. Percekig nem szóltam semmit, csak néztem Carol néni sírfeliratát. Arra gondoltam, hogy anya nevét így még könnyebb lesz elképzelni.

– De csinálni kell valamit – remegett meg a hangom, lassan elhomályosodott a sírfelirat előttem, ahogy a szemem megtelt könnyel. – Félek tőle.

– Ő csak anya – húzta fel a vállát Chris. – Tudod, milyen. Néha dühös.

Megráztam a fejem, ledörzsöltem a könnyeket az arcomról.

– Nem! Mert múltkor, amikor beverted a fejed az asztalba…direkt bántott téged. És rossz dolgokat fog csinálni, tudom.

Chris csendbe burkolózva nézte a lángokat.

– Félek tőle – motyogtam magam elé újra, mire Chris a kezembe adta a papírt.

– És ha ezt megcsinálod, akkor megnyugszol? És nem fogsz többet sírni a születésnapodon?

Megráztam a fejem. A tenyeremmel megdörzsöltem a szemem, majd újra a tűzre és a névre figyeltem. A papír lassan feltekeredett, ahogy közel érintettem a melegséghez. Ketten néztük, ahogy semmivé válik.

Az esti csendet susogó léptek zaja bontotta meg, mire Chris ösztönösen elfújta a fekete gyertyákat és közelebb húzódott hozzám. A szívem lüktetését a fejemben hallottam. Egy sötét alak haladt el mellettünk. Lassan járt végig a sírok között, fekete cipője belesüppedt a sárba. Nem mertem felnézni. Halloweeni vérszomjas vámpírokat, zombikat és mindenféle szörnyet képzeltem magam elé, ahogy az alak lassan eltávolodott.

– Mennünk kell – súgta a fülembe Chris.

Gyorsan a táskámba dobáltam a gyertyákat, majd szinte csukott szemmel rohantam végig a temetőn, úgy, hogy a bátyám keze szorosan markolta az enyémet. Hirtelen az orrom fájdalmasan ütközött bele a bátyám hátába.

Egy kövér férfi állt előttünk összefont kézzel.

– Előre utálom ezt az éjszakát – jegyezte meg a temető őr, majd egyik kezével Chris karját, a másikkal az enyémet ragadta meg. – Most azonnal elmondjátok a szüleitek telefonszámát, vagy hívom a rendőrséget!

Chrisszel egyetlen sokatmondó pillantást váltottunk. Látszott a férfi tekintetén, hogy nincs helye az alkudozásnak. A bátyám pillanatokon belül mondani kezdte a számokat.

***

Apa összefont karral sétált előttünk. A kanapén ültünk Chrisszel, szorosan egymás mellett. A jelmezem tiszta sár lett a temetői kaland miatt. A legfélelmetesebb azonban egy pillanatra sem apa volt. Anya a sarokban iszogatott, a falnak támaszkodva nézett bennünket halványan mosolyogva.

– Mit gondoltatok? – rázta meg a fejét apa. – Be is zárhatott volna titeket az őr, és akkor halálra aggódom magam! Ott maradtatok volna egész éjszakára!

A tenyerem barázdáit néztem, hallottam apa hangját, de annál is jobban éreztem anya tekintetét magamon. Szidtam a hülye varázskönyvet, hogy csak bajba sodort. És még a születésnapi varázserőm se segített. Pedig a születésnapokon teljesülnek a kívánságok, ezt mindenki tudja.

– Menjetek fel a szobátokba!

Kikerekedett a szemem, a torkomba gombóc szökött. Alig volt este nyolc óra. Halloweenkor sose kellett a korán a szobámba mennem. Nézhetünk félelmetes filmet, aztán tortát ettünk. Chris szólalt meg helyettem:

– De apa, David születésnapja…

– Nem érdekel! Majdnem a rendőrségről szedtelek fel titeket.

Megragadtam a táskámat, és gyorsan a szobámba rohantam, hogy ne vegye észre senki, hogy sírok. Egy tízéves fiúnak már ciki volt sírni. Odafent ledobtam a táskámat az ágyra, majd kirángattam belőle a varázskönyvet. Kinyitottam a bejelölt oldalon, és dühömben összegyűrtem a papírt, majd percekkel később sírva simogattam ki. Még a végén kikaptam volna azért is, hogy tönkreteszem a könyvtári könyvet.

A fejemre húztam a takarót, és ott szipogtam tovább a szuperhősös jelmezemben. Addig sírtam, amíg álomba nem merültem.

***

– David – rázogatta a bátyám a vállamat. Kipattant a szemem. Chris az ágyamon ült, majd felém nyújtotta a műanyag tökben sorakozó csokikat. – Gondoltam, ez majd felvidít.

Mosolyogva beletúrtam a vödörbe, és kivettem egy Snickerst, majd egy másikat Chrisznek nyújtottam.

– Nem sikerült.

– Nem baj – pár perc múlva újra megszólalt. – Az egészet azért csináltad, mert bevertem a fejemet múltkor?

Lassan bólogattam. Az volt az utolsó csepp.

– Jó fej kistesó vagy – mosolyodott el.

– Nem vagyok kicsi!

– Nem vagy az.

Nyikordulva kinyílt a szobám ajtaja, mire mind a ketten összerezzentünk. De csak apa állt a küszöbön a kezében két tányéron tortaszeletet egyensúlyozott.

– Akkor se csináljatok máskor ilyet! – mondta, ahogy elvettük tőle a tortánkat. – Egyébként is mi a fenének mentetek a temetőbe?

Chrisszel egymásra néztünk, de nem mondtunk semmit. Aztán Chris mégis megszólalt.

– Csak úgy gondoltuk, hogy menő megnézni Halloweenkor.

– Hát nem az – mosolyodott el apa. – Gyertek le, nézzünk valami borzalmat, amit Davey választ.

Megforgattam a szemem.

– Anya alszik? – kérdeztem, mielőtt becsuktam volna a szobám ajtaját.

– Alszik igen. Holnap korán kell kelnie, mert elutazik egy hétre kezelésre.

Chris meglepetten nézett rám, mire én hangosan felnevettem, majd a szám elé kaptam a kezem, hogy fel ne ébresszem anyát. A másikból majdnem a tortát ki kiejtettem.

A varázskönyvek mégiscsak szuperek voltak.