Felejtő 1.

Bizonyára nem felejtették el az Amit a tenger adott (ide kattintva megtaláljátok) című kisregényünket, amit tavaly év elején kezdtünk Fannival és egészen nyárig gyűrtünk. A Tenger egy mondatból született, amit én kaptam Fannitól. Most a Felejtő egy olyan mondattal kezdődött, amit én adtam Fanninak. Ma Fanni első részét olvashatjátok, ami újdonsült blogján is elérhető (itt megtaláljátok)! Reméljük, hogy éppen olyan izgalmakkal tudunk szolgálni nektek, mint tavaly! Fogadjátok sok szeretettel!

Felejtő

A fal kék fényben táncolt, amikor a piros kapucnis lány belépett a helyiségbe. Hirtelen minden fénycsíkos arc felé fordult, a ritmusra táguló pupillák beitták az apró alakot, a vakufehér hajat borító karmazsin csuklyát.

Aztán a fény vörösbe váltott, és a következő másodpercben a lányra már senki sem emlékezett. A lágyan lüktető zene átmosta a táncolók agyát. Üresek voltak és tökéletesek.

‑ Így nehéz lesz bármit is kiderítenem‑ sóhajtott Polka, és feljebb tolta az orrán a napszemüveget.

Egy áttetszően fehér tunikát viselő pincér lépett hozzá. A ruha nem sokat bízott a képzeletre, főleg nem az UV fényben, de Polka igyekezett a fiú szemére koncentrálni. Klasszikus szépségű fiatal férfi volt, egyenes orral, akár csak egy életre kelt görög szobor. A haja sötét csigákban tekergőzött, és édesen csillogott, mint a csokoládéforgácsok.

Ezüst tálcán trónoló falatkákat tolt a lány orra alá. Polka gyanúsan méregette a húsos leveleket, amiknek tövén tejes folyadék fénylett.

‑ Ez meg mi? – kérdezte, és szeme a fiú telt ajkára tapadt, hogy leolvassa a legördülő szavakat. A füldugótól ugyanis nem hallott semmit, de még mindig inkább volt időlegesen süket, mint maradandóan agymosott.

‑Lótuszlevél, a ház ajándéka – mosolyogta a fiú. Polka körülnézett, és feltűnt neki, hogy a táncolók közül többen is ilyen húsos, rózsaszín leveleket rágcsálnak. Gyanús volt, felettébb gyanús.

‑ Inkább nem, köszi. Már vacsoráztam – válaszolta a lány.

A pincér kemény tekintettel végigmérte, majd sarkon fordult, és elindult a biztonságiak irányába.

d8a52c297d21c942cde42847e79bfd29‑ Upsz, úgy látszik, nincs hozzászokva a visszautasításhoz – morogta Polka, és a női mosdó felé vette az irányt. Csak átkozni tudta magát, ahogy átverekedte magát a vonagló testek tömegén. Az anyjára kellett volna hallgatnia.

A mama mindig azt mondta, hogy ha egy férfi miatt annyit kell menned, hogy elfáradna a lábad magas sarkúban, inkább hagyd a fenébe. El se indulj. Ő a Skótért elkoptatott nem egy tűsarkot, és eljött a világ végére. Szó szerint. Már csak az a kérdés, megérte-e. Ezt egészen addig nem fogja megtudni, amíg elő nem keríti a volt szeretőjét. De melyik jóérzésű lány nem kelne át hetedhét határon, ha egy nap arra ébred, hogy a pasija elvette a legféltettebb kincsét, aztán felszívódott.

És most nem a szüzességéről volt szó, azt a fickót Polka már rég lerendezte. Nem, a Skót a legértékesebb családi örökségét nyúlta le. Polkának meg kellet tudnia, hogy miért, és vissza kellett szereznie.

A nyomok Felejtőbe vezettek. A határváros a Lethe partján épült, és az utolsó állomás volt az ismert világ és a Túloldal között. Senki nem tudta, mi van oda át. Aki átment és visszatért rögtön a feledés valamelyik módjába menekült, ami egyáltalán nem könnyítette meg az ember lányának dolgát, ha az történetesen elveszett tárgyak után kutatott.

Polka hízelgéssel, zsarolással és egy cseppnyi testi fenyítéssel húzta ki az informátoraiból a részleteket. A tetemes mennyiségű kenőpénzre inkább nem is gondolt. A hozományának fájdalmasan jelentős részét arra fordította, hogy megolajozza a besúgók nehezen forgó nyelvét.

A szórakozóhely mosdója elegáns dekadenciával volt berendezve, mint valami kivénhedt örömlány budoárja. A légfrissítőnek lila levendula illata volt, és a csempén bágyadozó pipacsok nyíltak. Polka dühösen köpte a kukába a rágóját. Tudta, hogy hiba volt idejönni, de hát a remény hal meg utoljára. Már az első percben, amikor végignézett az üveges szemű, táncoló tömegen, érezte, hogy a Lótusz törzsközönsége nem fog hasznos információval szolgálni. A szerencsétlenek nem emlékeztek az égadta világon semmire. Sőt úgy látszott, a felejtés itt kötelezően ajánlott volt. Tisztában volt vele, hogy a pincér már jelentette, és el kell tűnnie, amilyen gyorsan csak lehet. Ha kijut innen, első dolga lesz, hogy megtalálja azt a kis patkányképű rohadékot, aki ideküldte, és bemutatja a svájci bicskáját a fonnyadtan lötyögő…

Polka megrázta a fejét. A pillanat nem volt alkalmas a részletes bosszú fantáziákra. Kirakta a sminkkészletét a mosdókagylóra, és kutakodni kezdett. Elégedett sóhajtva húzott elő egy bordó rúzst, és egy kilincset rajzolt vele a tükörre. A kilincsnél fogva egy elegáns mozdulattal kinyitotta az üveglapot, és éppen belépett a sötét folyosóra, amikor a biztonságiak berontottak az ajtón.

tumblr_lrdejnnNpm1qzmrwlo1_500

2 thoughts on “Felejtő 1.

  1. Pingback: Beszélj hozzám - Interjú David Penningtonnal - Ink, maps & macarons

  2. Pingback: Szaszkó Gabriella: Beszélj hozzám (Pennington-testvérek #2) blogturné - Ink, maps & macarons

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.