Hogyan írj úgy, mint Stephen King?

Akik régóta követik a blogot, tudják, hogy szeretek időről időre az írásról is írni egy-egy bejegyzést. Annak ellenére, hogy írtam már pár regényt még mindig rengeteg bizonytalanság van a fejemben, hogy az éppen elkezdett írásnál jól csinálom-e, amit csinálok (azt hiszem, ez így is marad). Éppen egyik barátnőmnek panaszkodtam, hogy mennyire jó lenne leülni Stephen Kinggel beszélgetni az írásról, amikor küldött nekem egy cikket az ő írásmódjával kapcsolatosan a The Writer Practice oldaláról. Eddig is sejtettem, hogy egészen hasonló a munkamódszerünk, ezért úgy gondoltam, hogy ezt a cikket érdemes lefordítanom és hozzáfűznöm a gondolataimat.

Természetesen rengeteg módja van annak, hogy belekezdjünk egy történetbe. Csinálhatunk interjút a karaktereinkkel, előre átgondolhatjuk a teljes sztorit, mielőtt nekiülünk a dolognak, de használhatjuk King módszerét is, ami mindig egy szituációval kezdődik. Nálam ez általában inkább egy kérdés vagy egy kép formájában jelenik meg. King hisz az írás spontaneitásában, ami az én módszeremmel is teljesen megegyezik. Az írásról című könyvében úgy írja le, mintha a történetek talált tárgyak lennének és az író feladata, hogy megnézze, mi is történik velük, majd lejegyezze azokat. “Tegyünk ki egy csapat karaktert (esetleg egy párt vagy egy egyedülálló személyt) valamilyen helyzetnek, és nézzük, hogyan is szabadítják ki magukat.

A felfedezés az írás közben történik, a karakterek személyisége is eközben formálódik. Én ezt kifejezetten varázslatos dolognak tartom. A karaktereimmel menet közben szoktam megismerkedni, az elején csak pár dolgot tudok róluk. Ezt már a korai írásaimban is megfigyeltem, hogy a karakterek sok esetben váratlan dolgokat művelnek, ami egy kicsit skizofrénen hangzik, de így igaz.
Kingnél sok esetben a történet egyáltalán nem oda lyukad ki, mint azt előre sejtette. Ő is a karaktereket tartja fontosabbnak a cselekménynél. Az amerikai író és költő, Peter Meinke is hasonlóan fogalmaz: “A történeteimben egy karakterrel kezdek, aki érdekel engem, és engedem, hogy odavigyen, ahová akar.” A cselekmény halad és követi a karaktert.
King mindig felteszi a “mi lenne, ha” kérdést, amelyekből sok esetben könyv is lesz:
“Mi lenne, ha vámpírok szállnának meg egy falut New Englandben? (Borzalmak városa)
“Mi lenne, ha egy fiatal anya és fia bennragadnának egy lerobbant kocsiban, amit egy veszett kutya figyel? (Cujo)

Stephen King hisz abban, hogy a történeteket a karakterek irányítják, éppen ezért nem jegyzi le előre a cselekményt. Mindig egy első szituációval kezd.
Én nagyon hasonló módszerrel kezdtem neki a mostani kéziratomnak, csak annyit tudtam, hogy két karakterem be van zárva egy elhagyatott házba és nem emlékeznek az elmúlt öt évre. A Maradj velem kapcsán is előbb Chrisszel és Daviddel ismerkedtem meg, akik kézen fogtak és végigvezettek a történetükön.

Szeretnétek kipróbálni King módszerét? Akkor most ajánlók egy kis írós gyakorlatot is mellé, hátha kedvet kaptok!
“Mi lenne, ha egy repülőgépen egy szökött rab mellé kerülnél?”
“Mi lenne, ha találnál egy hullát a reptér várójában?”
“Mi lenne, ha az egyetlen fegyvered egy banán lenne egy rabló ellen?”

Mindenkinek nagyon jó írást! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.