Új elhatározásaim közé tartozik, hogy többet szeretnék nektek mesélni a mentális betegségekről. Úgy érzem, erről érdemes írni, hiszen rengetegen szenvednek attól, hogy a téma még mindig tabunak számít. Mint tudjátok, én gyerekkoromtól pánikos és szorongó vagyok, ami talán életem egyik legnagyobb kihívásai közé tartozik mind a mai napig. Hetek óta érlelődik bennem az, hogy a szorongásról egy kicsit más megvilágításban írjak nektek, ezért arra gondoltam, hogy elmesélem, mi az, amit a szorongástól kaptam, hogyan kapcsolódik össze a szorongás és a kreativitás.
Igazán mondhatjuk, hogy életemet nagyban nehezíti és megkeseríti a pánikbetegség. Gyerekkorom óta szégyenkezem miatta. Tegnap egy öt perces orvosi látogatás nyomott a padlóra, miközben próbálok három év után újra visszaszokni arra, hogy egyedül buszozzak. Kábé ezernyi történetem van, amelyekben a szorongás szégyenbe hozott. Még annál is többször éreztem azt, hogy képtelen vagyok megcsinálni dolgokat, kevesebb vagyok, mint a többi ember. És ennél is több éven át próbálkoztam mindennel, hogyan is legyek “normális”. Mintha a B-vitamin, a halolaj vagy a kale, a kovászos uborka, esetleg a napi 1000 mg C-vitamin vissza tudna változtatni egy olyan emberré, aki nem remeg az orvosi rendelőben a vérnyomás-mérés miatt. Az internet csodaszerek végeláthatatlan tárházát kínálja szorongóknak, hogyan ne legyenek azok, akik.
Aztán körülbelül két évvel ezelőtt megtalált engem egy másik nézet: az elfogadás. Az elfogadás, ami arra terel, hogy nem kell többé harcolnom saját magam ellen. Hanem igenis mindent meg lehet csinálni úgy is, hogy közben az ember remeg, a pulzusa száguld és nem kapálózik ellene. Emellett megtalált a hála is, ugyanis kiderült, hogy a szorongásom és kreativitásom sziámi ikrek. Ugyanis az az energia, amivel a művészetemet táplálom éppen ugyanaz a fantáziatevékenység, amit a pánikrohamok során alakítok ki. Az egyik fantáziálás szörnyű dolgokról, amik megtörténhetnek velem, a másik pedig fantáziálás arról, milyen szörnyűségek történjenek a karaktereimmel. Mindez a zabolázatlan, színes fantázia életem egyik legnagyobb áldása és átka. A rohanó, megfékezhetetlen gondolataim miatt tudok történeteket alkotni, és közben lebénulva remegni egy repülőút előtt. A dolgok nem lehetnek fekete-fehéren jók, esetleg rosszak.
És bizony ez nem csak az én állításom, számos kutatása bizonyította, hogy a szorongás összefüggésben áll a kreatív intellektussal, és rengeteg művészt tudnánk mutatni, aki élete során küzdött mentális gondokkal. A sorban megjelenik Pablo Picasso, Vincent van Gogh, Marilyn Monroe, Lady Gaga és még sorolhatnám. És persze számos író, akikről külön is tervezek bejegyzést írni.
Lehetséges a szorongás jóra fordítása, a szenvedés művészetbe ágyazása, viszont úgy gondolom, hogy a szégyent kell előbb lehántanunk. A szorongás elfojtása, elfedése okozza a legnagyobb problémát. Harminc éven át keresni a megoldást arra, hogyan ne legyek az, aki vagyok, igencsak fárasztó, főleg, ha nincs örök megoldás, egy csodagyógyszer. És ha létezne is, akkor nem menne-e vele a kukába az a részem is, ami az életem éltető eleme?
A szorongás nem csak rossz, a részünkké kell, hogy váljon. Nálam a szorongás ezernyi színes szinten villan meg, amikor visszafordulok a buszmegállóból, és inkább hazamegyek. Amikor társas helyzetekben a lehető legbénább vagyok. Mindezek viszont nagyszerű történetek, amiket meg tudok veletek osztani, és amelyeket az írásba tudok ágyazni. A szorongás ajándék is, hogy máshogy nézzek rá az életre, hogy át tudjak adni érzéseket.
Szeretném, ha ezek a gondolatok segítenének másoknak. Tudom, hogy mennyien szenvednek ettől és kapálózva küzdenek nap mint nap a szorongás miatt. Szeretném, ha a B-vitamin és a citromfű tea mellett (amik egyébként nálam semmit sem érnek) mernénk beszélni arról, hogy esetleg remegve telefonálunk idegeneknek vagy alig merünk rendelni egy étteremben. Mi lenne, ha úgy néznék a szorongásra, hogy mit adott nekünk, ahelyett, hogy mit vett el tőlünk? Mi lenne, ha összebarátkoznánk vele?
Ezt nem azért mondom, mert én megoldottam. Bevallom, hogy nem oldottam meg semmit. Tudom, hogy a szorongás mindig itt fog ülni mellettem, és néha nagyon elegem van belőle. Csak próbálok barátkozni, elfogadni, beépíteni az életembe ezt a rosszul viselkedő ikertesót. Hátha tud valami újat mondani az életről.
