Írók egymás között – Szórakoztató vs. szépirodalom

Ebben a hónapban úgy döntöttünk, hogy igencsak érdekes, de kissé kényes témát húzunk elő a tarsolyból. Bevallom, kicsit nehezen is tudtam nekiülni a bejegyzésnek, hiszen annyi mondandóm van, de úgy éreztem, mégsem lesz könnyű koherens bejegyzést alkotni az üggyel kapcsolatban. Remélem, azért most is sikerül némi érdekességgel szolgálnom. Klári és Fanni bejegyzését a nevükre kattintva olvashatjátok!

Kezdjük ott, hogy középiskolásként volt bennem egy ösztönös undor a szépirodalommal kapcsolatban. Bevallom, hogy az Egri csillagok és Az aranyember bizony nem kevés álmatlan éjszakát hozott tinédzser lelkivilágomba. Emellett lelkes Stephen King olvasó voltam, ami miatt meg megkaptam, hogy nagybetűs ponyvát olvasok. Aztán a pszichológia szakon kicsit eltávolodtam az irodalomtól, alig volt időm olvasni – amit most szerkesztő-fordító-íróként nagyban bepótolok –, és egy írókurzuson szembesültem azzal, ha szeretnék írni, akkor érdemes lenne megismernem a szépirodalmat is. Akkor először, huszonöt éves koromban nem emeltem tiltótáblaként a kezemet magam elé. Szépen sorra vettem csomó klasszikus irodalmi művet, és a mai napig pótolom a lemaradásomat. Mellékesen rájöttem, hogy ezek a könyvek nem szükséges rosszak, hanem nem véletlenül érdemelték ki a nevüket az irodalom palettáján. Sok kedvencet is avattam közülük.

Na, de önkénytelenül is szépirodalomról klasszikus irodalomra váltottam, merthogy ezek a könyvek klasszikusok. Idővel nyerték el ezt a címkét, megjelenítenek valami fontosat. Ekkoriban kezdett el formálódni a véleményem a szépirodalomról, ugyanis kissé jobban megismertem a külföldi piacot is, ahol bizony nincs ekkora szakadék a szép- és a szórakoztató irodalom között, mint Magyarországon. Zsánerenként vannak díjak, minden zsánerben el lehet érni magas irodalmi szintet. És ekkoriban rájöttem, hogy Stephen King sem ponyva, hiszen a saját zsánerében zseniális, minden fontos elismerést bezsebelt.

Sosem értettem, miért kell ekkora szakadékot teremteni a két műfaj között. Ráadásul az a probléma, hogy halvány megbélyegzés is lebeg, hogy a szépirodalom a „jó”, a „fontos”, amíg a szórakoztató irodalom a „ponyva”. Csakhogy a szórakoztató irodalom is közvetíthet magas irodalmi értékeket, leírhatja a korszellemet, foglalkozhat fontos témákkal. Szerintem a könyvek is olyanok, mint a borok, amik évekkel érnek, idővel kiderül, hogy milyen érték is rejlik a lapjaik között.

Itt eljutunk ahhoz az igényhez, hogy nagyon fontos lenne, ha Magyarországon a szórakoztató irodalmi zsánereknek is lenne igazi elismerés, díjak, amiket a szakma elismer. Jó lenne, ha a két világ, ha a két írói réteg nem különülne el egymástól.

Sosem akartam „szépíró” lenni. Nem voltam bölcsész, mindig is az volt a célom az írás során, hogy körbejárjak témákat, amik nekem is fontosak. Szeretnék közérthető, szórakoztató formában nyúlni fontos témákhoz, a hétköznapi történetek mögé bújtatni értékeket, gondolatokat, amikben hiszek. Emellett számomra is fontos az irodalmi igényesség, jártam írókurzusra, és a terveim között szerepel, hogy elvégezzek egy kreatív írás mesterképzést Angliában. Nálam jobban senki sem háborodik fel, ha egy történet nem ad át semmit, vagy esetleg összedobott munka. Szerkesztőként természetes, hogy fontos számomra az igényesség. De emellett szeretném, ha az irodalom nem csak egy kis réteg számára lenne befogadható, de emellett igényes lehetne.

Úgy érzem, hogy még nagyon hosszú utat kell bejárnunk ahhoz, hogy ne különüljön el ennyire a két irodalmi réteg. Talán a kérdés valahol a kötelező olvasmányoknál kezdődik? Talán ott, hogy bizonyos ponyváknak bélyegzett könyvek is eljuthassanak a fiatalabbakhoz? A kérdés túlzottan összetett és bonyolult. Ennek ellenére jó lenne egy más irodalmi közeg, ahol nincs előre lebélyegezve ki a „ponyva” és ki a „szép”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.