Nyári írós kihívás II. – Szeptember egy

Kissé hektikusra sikeredett nekem ez a nyár minden fronton, ezért az augusztusra tervezett novellámmal is szeptember elsején jelentkezem. De remélem, hogy az utolsó, megszavazott témát még szeptember végén meg tudom írni, hogy még legalább meteorológiailag a nyárban legyünk 🙂 Fogadjátok szeretettel a mai novellácskámat, remélem, tetszeni fog! Az augusztusi témám a következő volt: valaki, aki a csillagok alatt alszik odakint. 

Szeptember egy

Halott napraforgók gyászolják a nyarat, ahogy a lemenő nap fényében végigsuhanok a bicajommal az üres útszakaszon. Két kézzel kapaszkodom a nyárba, pedig éjjelente már bekúszik az orromba az ősz füstös illata. A lebukó nap vérvörösre festi előttem a sík horizontot. A hátamat csiklandozzák még a lecsúszó izzadtságcseppek, de magamba akarom zárni az érzést a hideg éjjelek előtt. A testembe akarom gyűjteni a nyári nap melegét, a víz hűsítő illatát.

Egy pillanatra behunyom a szemem. Hallgatom a felébredő tücskök ciripelését, a szél suhogását a végtelen mezőn. Emlékszem a zajos nyárra, a medence körüli gyerekzsivajra, a fesztiválok mellkasba vágó lüktetésébe. Régen a nyár színes volt, aranyvörös, mágikus. Gyerekkoromban minden napjába úgy merültem bele, mint a hűs medencébe.

Kipattan a szemem. Hirtelen fékezek le ott, ahol a bicikliút keresztezi a főutat. Meztelen lábamat a langyos aszfalton támasztom. A végtelen, széles út látványától vadul kezd lüktetni a szívem, a mellkasomban apró rakétákként sülnek ki az idegek.

Itt vagyok. Pontosan a világvégén. Izzadó tenyérrel sétálok az út közepére. Széles plédet terítek az aszfaltra, amire ráteszem a hálózsákomat. Az első csillag szikraként villan fel a sötétkék égen. Előveszem az útinaplómat, és bejegyzem, hogy ma egy kicsivel messzebb jutottam, mint az előző nap. Nem mentem át az úton, de a felfestett vonalra teszem le a párnámat. Fekve még inkább érzem pulzáló szívemet, a kimerültség hullámokban tör rám. A felhőtlen eget kémlelem, miközben hagyom, hogy rám boruljon az üres világ.

A legnagyobb félelmem mellettem pihen a puha zöld pléden. A világ kiürült, elhagyott autók sorakoznak a főúton. Beszívom a levegőt, és hagyom, hogy az idegesség távozzon a testemből, elfusson a kukoricamezőre.

Csak pár pillanatra akarom lehunyni a szemem, de az idő hónapokkal ezelőtt megállt. Csak onnan tudom az idő múlását, hogy minden nap kipipálok egy napot a naptáramban. Amikor visszanézek az égre, már kigyúltak a késő nyári égen a csillagok. Ezüst csillámporral hintették meg a vaksötét eget. Már nincsenek lámpák, pár napja kihunyt a fényük. Csak a tücskök és az éjjeli állatok neszezése töri meg a csendet.

Másnap tovább kell mennem. Fél évvel ezelőtt a lakásom ajtaján se tudtam kilépni, aztán a világot elborította a csend. Olvastam a híreket a halálos vírusról, a bombatámadásokról, mire én még inkább összehúztam magam a csigaházamban. Egy héttel ezelőtt a víz is elapadt, az étkészletem megcsappant, így ki kellett lépnem a végtelenbe.

Agorafóbia. Görög szó. A nyílt tértől való rettegés. Első nap azt hittem, belehalok a félelembe, az izzadtság cseppekben bucskázott le a tenyeremről, ahogy elindultam az üres főúton. De haladtam előre. A csillagos ég lett a takaróm, a tücskök ciripelése az altatódalom.

Tudom, hogy még maradtak olyanok, mint én. Egy másik agorafóbiás, aki remegve nézett végig a lépcsőházon, és tudta, hogy itt az idő, hogy a félelmével karöltve sétáljon ki az üres végtelenbe.

Újra az orromba szökik az ősz illata, ami rettegéssel tölt el. Nyár, miért hagytál te is egyedül?

  1. 09.01.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.