A havi Írók egymás között sorozatunkban júniusra a szerkesztést választottuk, mint témát. Milyen érzés is egy írónak, ha megszerkesztik az írását? Milyen egy jó szerkesztő? Mit várunk tőle? Biztos vagyok benne, hogy nagyon izgalmas dolgokba fogunk belemerülni a lányokkal. A többiek cikkeit a nevükre kattintva érhetitek el: Klári, Emma, Fanni.
A szerkesztés olyan szinten hatalmas falat, hogy valószínűleg egy blogbejegyzésbe nem is tudnám bezsúfolni az összes gondolatomat. Sokan tudjátok, hogy én is tanultam szerkesztést, bár évek óta nem igazán foglalkozom eredeti szövegek szerkesztésével. Mostanság “csak” fordítási utáni szerkesztéssel foglalkozom, ami szintén megérne egy külön blogbejegyzést, de mivel teljesen más típusú munka, ezért most inkább az íróként megélt tapasztalataimról fogok nyilatkozni.
Kezdő íróként teljesen más fogalmam volt a szerkesztésről, mint most, hogy már megjelent négy könyvem. Korábban remegve nyitottam meg a szerkesztők javaslatait, kíváncsian (és rettegve) vártam, milyen hibákat fedez fel a nálam tapasztaltabb szerkesztő. Most, hogy már kilenc éve publikálok (2016 óta pedig regényeim is jelennek meg), már egy kicsit máshogy állok hozzá a szerkesztéshez is.
Hatalmas szerencsém van, hogy a Vigyázz rám óta ugyanazzal a szerkesztővel dolgozok együtt folyamatosan a könyveimen, aki igazi kincs. Közvetlen viszonyban vagyunk, tudok hozzá fordulni a kérdéseimmel, és viszont ő is bármikor-bármiről megkérdezhet engem. Közösen át tudunk gondolni bakikat, tudok nevetni a javításain, ahogy ő is az enyémeken. Ez a közvetlen kapcsolat tényleg megfizethetetlen. A szerkesztőm ismeri a szövegeimet, a gondolkodásmódomat, így nem kell rettegve megnyitnom a szöveget. Nem érzem azt, hogy alárendelt egyikünk a másiknak. A közös munka így könnyed, nem pedig fogorvosi-beavatkozáshoz hasonlatos (bár a fogorvosnál is sokkal jobb lenni, ha a fogorvosod rendes, mint az enyém is :P).
A pályám elején még úgy gondoltam, hogy egy szerkesztőnek bele kell nyúlnia a szövegbe. Mert csak úgy lehet jó. Mára viszont a fogalmaim magáról a jóról is megváltoztak. Azóta rájöttem, hogy tuti jó nincs. Egyes olvasók valamit preferálni fognak, mások meg utálni. De egy regényt nem lehet biztosan jóra csinálni, ez nem olyan, mint egy csokitorta (bár még a csokitorták megítélése is szubjektív). Mára
azt érzem, ha egy szerkesztő nagyon énidegen változtatásokat vár el tőled, akkor valami nagyon félrecsúszhat. Ha kívülről akarnak rád erőltetni egy stílust, vagy egy olyan cselekménybeli változtatást, amit ellen minden porcikád tiltakozik, akkor lehet, érdemes a belső hangra hallgatni. Tudnod kell, miért is kezdtél bele az adott témába, miért is kezdted el azt írni, amit.
Persze, problémát jelent, hogy Magyarországon nagyon kevés helyen lehet megtanulni az írás alapjait, így sokszor abba ütköztem – amikor még én is szerkesztettem eredeti szövegeket -, hogy szerkesztőként az alapokat próbálja megtanítani az ember az íróval, ami szintén nem jó. A szerkesztésnek már nem az írástanításról kellene szólnia, ha valaki éppen publikációra szánja az adott művét. Valószínűleg, ha túl sok mindent kell a szövegben átírni/megváltoztatni az később is érezhető marad.
A jó szerkesztő támogatja a szöveget, nem akarja kívülről ráerőszakolni a saját stílusát. Nem írat egy teljesen új regényt az íróval, hiszen akkor már inkább az elején kellene megvétózni a megjelenésre szánt szöveget. Természetesen javasolhat kihúzásokat, betoldásokat az érthetőség érdekében, de nem szabad újraírnia a regényt.
A Maradj velem megjelenésénél elképesztően féltem, ugyanis az első szerkesztőm nem nyúlt bele olyan szinten a szövegbe, ahogy azt előzetesen megszoktam – tanultam máshol. Természetesen nem bíztam a saját szövegemben, úgy éreztem, bizonyára tele van rejtett hibával, de a szerkesztőm úgymond – mélyebb – változtatás nélkül hagyta. Egyedül az első oldalt írtam teljesen át, és egyetlen egy jelenetet vettünk ki. Persze, a mai napig nem hibátlan a Maradj velem (még a mostani átnézésekkor is találok bakikat benne), de nagyon hálás vagyok, hogy az eredeti történetemet ismerhették meg az olvasók, hogy nem lett átformálva a szövegem. Úgy érzem, íróként nagyon elbizonytalanított volna, ha hosszasan át kellett volna írnom a jelenteket. A Maradj velem szerkesztése megadta azt az önbizalmat – a későbbi visszajelzések alapján meg végképp -, hogy merjem azt írni, amit szeretnék, aztán később majd kiderül, mire volt jó a munkám.
Az évek tapasztalata természetesen azt mondatja velem, hogy minden írónak kell egy jó szerkesztő. Aki észreveszi a megszokott/berögzült szófordulatokat, aki kiszúrja a logikai bakikat. Egy szerkesztőnek borzalmasan sok mindenre kell figyelnie: helyesírásra, logikára, kronológiára, a szereplők külsejére, a szereplők nevére, motivációira. Az íróval együtt kell élnie a szövegben. És tényleg nincs az a zseniális író, akinek ne kéne a regényéhez szerkesztő. Sőt, elolvasó-véleményező és korrektor is. Egy regény mindig sok-sok ember munkája.
Én igazán hálás lehetek, hogy szuper szerkesztőm van, aki hagyja, hogy kibontakozzanak a szövegeim 🙂