Nagyon sokat gondolkoztam, hogy blogoljak-e az Egyesült Államokban történt események kapcsán. Azt hiszem, már maga az is a probléma részét képezi, hogy ezen gondolkodnom kell. Tudom, hogy mondhatjuk azt, hogy az Egyesült Államokban történt események távol állnak tőlünk, hiszen nálunk teljesen más a helyzet. Más, de nem jobb. Éppen ezért a Black Lives Matter miatt úgy érzem, muszáj beszélnem egy kicsit a megkülönböztetésről, amik beszivárognak a minden napi életünkben Magyarországon is. Már korábban írtam egy hasonló blogbejegyzést, olvassátok el azt is, ha szeretnétek.
Sokan tudjátok, hogy lassan négy éve élek Angliában. 2012-ben jöttem el Magyarországról, így össze tudom hasonlítani a két közeget. Angliában szerencsésnek mondhatom magam, itt bennünket a férjemmel sosem ért semmilyen megkülönböztetés az itteniek részéről, pedig kívülállók, bevándorlók vagyunk. Általában mondhatjuk, hogy mindenki érdeklődéssel fordul az irányunkba. A férjem munkahelyén szerencsére nagyon figyelnek a diverzitásra minden formában. Ebben a hónapban például náluk is Pride Month van, és ha nem lenne a COVID-19, akkor kint is lennének a Birmingham Pride-on. Anglia más világ, itt is van hová fejlődni, de úgy érzem, legalább a felismerés jelen van. Igyekeznek tenni valamit a rasszizmus és a megkülönböztetés ellen. A férjem, ha homofób/rasszista/antiszemita kijelentéseket tenne a munkahelyén, elveszíthetné a munkáját, és ez így helyes.
Otthon viszont nagyon sokszor sajnálkozva csóválom a fejemet. Bevallom, nehezen merek felszólalni a témában, hiszen túl súlyosnak érzem a problémát. Túl mélyen gyökerezőnek, amit még megsimítani sem lehet. Ugyan nálunk nem olyan formában van jelen a rasszizmus, mint az Egyesült Államokban, de a másság elleni fellépés minden résbe beszivárog. Szeretném, ha ez másképp lenne, ha felismernénk ezeket, és tennénk ellene. Ha nem tekintenénk normálisnak a mindennapi rasszizmust/homofóbiát/antiszemitizmust, hanem felszólalnánk, ha ilyesmit látunk/hallunk.
A Black Lives Matter kapcsán most felhoznék egy-két témát, amit otthon is súlyosnak érzek. A teljesség igénye nélkül tenném, hiszen nem is tudnék teljességében írni a témáról. Tény, hogy az otthoni rendszer rosszul viseli a másságot. Legyen az bőrszínbeli/szexuális orientációval/vallással kapcsolatos másság.
Sajnos az antiszemitizmus még mindig hatalmas gond otthon. Tizenhárom évesen, amikor először tanultam a Holokausztról, azt gondoltam, hogy ez borzalmas, de tanult belőle az emberiség. Persze, akkor még durván naiv voltam. Az, hogy otthon a zsidó szitokszó, számomra borzongást keltő. Kanadában másfél hónapig dolgoztam zsidó gyerekekkel egy all jewish summer campben. A mai napig jobban szeretem használni a jewish szót. Az első külföldi tapasztalatom igazából velük volt. Kedvesek voltak, befogadtak maguk közé, érdeklődtek irántunk. Imádtam, hogy ennyi mindent megtanulhattam közöttük a vallásukról, a szokásaikról. Életem egyik legjobb élménye volt. Hazaérve azért kaptam hasonló kommenteket: A zsidók nem voltak már eleget táborban? Fürödtek egyáltalán? És ehhez hasonló társaik. Azóta is vad harag gyullad bennem, ha antiszemitizmussal találkozom. Elképedek, hogy a huszonegyedik században még létezhet ilyen szintű holokauszt-tagadás, mint Magyarországon. Minden egyes alkalommal elszomorodok, ha kemény antiszemita kommentekkel találkozom a közösségi médián.
A bevándorlókkal, „migránsokkal” kapcsolatos hihetetlen előítéletek is jellemzőek Magyarországra. Ezek folyamatosan elkeserítenek. Sokszor mesélem másoknak, hogy én is bevándorló vagyok itt, Angliában, azaz migráns. Páran hevesen tiltakoznak a szavaim ellen, mert én nem „olyan” vagyok. Milyen? Az idegengyűlöletet nehezen tudom megemészteni, hiszen itt én magam is idegen vagyok. Elképeszt a gyűlölet súlyossága olyan emberek ellen, akiket nem is akarnak megismerni, akiknek nem is akarják tudni a háttér-történetét. Idegenek, rosszak. Csak rosszat tehetnek.
Egyszerűen rettegünk mindentől, ami más. Ami kicsit színesebb. Legyen az más vallás, más nemhez való vonzódás, más bőrszín, más gondolkodás. Nehéz belebújni a másik bőrébe, amikor csak ezt a valóságot ismerjük. Nem tudjuk, milyen lehet, ha valakit csak azért ítélnek meg, csak azért indul más esélyekkel az életben, mert más a bőrszíne/szexuális orientációja/vallása. Egyszerűbb címkéket ragasztani, befogni a fülünket. Ahelyett, hogy ismerkednénk, tanulnánk, megpróbálnánk megfogni, miért érzünk így.
Az Egyesült Államokban kezdődött megmozdulásokra mindenkinek érdemes odafigyelnie. Jó lenne egy jobb világban élni, egy olyanban, ahol nem okozhatja valakinek a mássága a halálát. De nem csak a halálát nem kéne okoznia. A szegénységét, az esélytelenségét, a kevesebb fizetését, a félelmét, a kirekesztését sem.
El sem hisszük, hogy milyen apró dolgokkal kezdődik ez az egész. Empátiával és önismerettel. Olvasással, filmekkel. A másik pedig, hogy nem kellene szó nélkül hagynunk a bántalmazást. Számomra egy ideális világban, ha valaki homofób/antiszemita/rasszista kijelentéseket tesz, azonnal fel kellene szólalnunk ellene. A kedvességnek, a nyitottságnak kellene normának lennie, hiszen mindannyian emberek vagyunk. És fel kell ismernünk azt is, ha kiemelt a helyzetünk. Ezt pedig arra használnunk, hogy segítsünk olyanoknak, akiket hátrányos megkülönböztetés ér. Csak egy kicsit próbáljunk meg a másik fejével gondolkozni. Nem mondhatjuk többé, hogy ez nem a mi problémánk, hiszen mi magunk nem tapasztaljuk. Ne fordítsuk el a tekintetünket, ne mondjuk azt többé, hogy nem bírjuk elviselni. Szólaljunk fel ellene, ha tudunk. Ez az egyetlen eszközünk.
Szeretnék D. Tóth Kriszta cikkéből idézni, amit ide kattintva el is érhettek:
Ha a többségi társadalom tagja vagy, ha nem tűnsz ki egy veled született adottság miatt, ha nagy vonalakban besimulsz az átlag halmazába, akkor neked fogalmad sincs arról, hogy a mindennapi élet rögvalóságában milyen érzés bármilyen szempontból másnak, kisebbségnek lenni.
A legnagyobb tisztelettel és szeretettel kérlek, hogy ne háborodj föl. Örülök, hogy nem rekesztenek ki, örülök, hogy a te anyukádnak nem kell arra figyelmeztetnie téged, hogy még véletlenül se tedd zsebre az utcán a kezed. Örülök, hogy neked nem kell egy plusz szűrőt beépítened a döntéseidbe annak érdekében, hogy vegzálás nélkül, biztonságban éld az életedet. Örülök, hogy nem rándul össze a gyomrod naponta többször, mert egy pillantás, egy mozdulat, egy megjegyzés azt sugallja neked: alávalóbb vagy, mint a többség. Örülj neki te is! Ez egyáltalán nem a te hibád.
Az viszont a te hibád, ha nem ismered föl a saját privilégiumaidat az életed és a mások élete kontextusában. Ha azt hiszed, hogy azért, mert te még nem tapasztaltad, láttad, érezted, akkor nem létezik. Ha azt hiszed, hogy te jobban tudod, mit érez az, aki nem olyan, mint te.
Utoljára pedig szeretnék pár könyvet és filmet ajánlani a témában. Ezt most természetesen a teljessége igénye nélkül teszem, csak párat villantok fel a Black Lives Matter témában.
Könyvek:
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót
Angie Thomas: The Hate U Give – A gyűlölet, amit adtál
Camryn Garrett: Full Disclosure
Tayari Jones: Egy amerikai házasság
Ibram X. Kendi: How to be an Antiracist
Robin DiAngelo: White Fragility
Filmek