Késő Március első fejezet nyereményjátékkal – Nyerj dedikált Maradj velemet!

Mivel 2020-ban minden az online térbe szorul, ezért úgy gondoltam, hogy szeretnék titeket kicsit kárpótolni az elmaradt Könyvhétért. Remélem, hogy hatalmas kincset fogok kisorsolni, ugyanis a Késő március első fejezete alatt bizony egy dedikált Maradj velem-et nyerhettek 🙂 Már könyvesbolti forgalomban teljesen elfogyott a könyv, de nálam még lapul egyetlen “felesleges” példány! Nincs más dolgotok, csupán követni a Rafflecopter instrukcióit a Késő március első fejezete alatt. Pár kérdésre kell válaszolnotok és pár megadott feladatot teljesíteni! 🙂

Késő Március

/beleolvasó/

  1. március 24.

Anna

– Anna Brooks, 1991. szeptember 12. – mondtam a táskámban kutakodva, miután feltuszkoltam a nehéz bőröndömet a mérlegre.

– Ez a születési dátum? – kérdezett vissza erős akcentussal a reptéri dolgozó, kezében az útlevelemet forgatva. Felkaptam a fejem. A vékony srác legalább tizenöt évvel fiatalabb lehetett nálam.

– Igen? Mi más lenne? – fújtam ki a levegőt.

Éreztem, hogy bunkón viselkedem, de a repterektől ideges lettem. Az Schiphol Airport ráadásul óriási volt, és az előző két napom Amszterdamban katasztrofálisra sikerült. A gyomrom napok óta apró gombócban állt, alig bírtam enni.

– Anna micsoda? – kérdezett vissza újra.

– Brooks. Betűzzem?

– Nem kell, csak itt Thompson áll – tolta elém készségesen az útlevelemet, mintha nem lennék tisztában a tartalmával. – A repülőjegyen pedig Brooks.

A pulzusom az egekbe szökött.

– Elváltam, de az útlevelem csak jövőre jár le, még a régi nevemen van. Eddig még nem volt vele probléma, ott van a leánykori nevem a Thompson alatt, és az a Brooks, pont, mint a repjegyen – mutattam rá. – Rendben lesz?

A srác lebiggyesztette az ajkát, majd tovább pötyögött a számítógépen. Látszott rajta, hogy megsértettem. Eddig még senki sem kötött bele ebbe, pedig rongyosra használtam az útlevelemet az utóbbi években. Elviekben Londonban éltünk Joshsal, de gyakorlatilag ő sohasem volt ott. Négy évvel ezelőtt a New York-i lakása hálószobájába behozott egy régimódi földgömböt, majd széles mosollyal közölte, hogy válasszam ki, hol akarok élni a következő pár évben. Azt mondta, bárhova mehetünk a világon. Így esett a választásom Londonra. A ködös, esős szépségre, ahol a szürkeségben csak a piros buszok és telefonfülkék képeznek kontrasztot. Akkoriban persze máshogy képzeltem el a közös életünket.

– Ó, elnézést, Miss Brooks – kapta a srác a szája elé a kezét, aztán megrázta a fejét –, de önnek nem is itt kellene sorban állnia. A magánrepüléses ügyeket nem itt intézzük. Be sem kellett volna állnia ide. – Lassan kezdett elfehéredni, mire egészen megsajnáltam szegényt. Valószínűleg még egy hónapja se dolgozhatott a reptéren.

– New Yorkba utazom. Turistaosztályon. KLM-mel – mosolyogtam rá biztatóan, és közelebb toltam hozzá a repülőjegyemet. – Tudom, hogy hozzá vagyok rendelve egy magánrepülőhöz is, de azt most kihagyom.

– És a bőrönd? – kérdezte remegő hangon. – Feladásra megy?

Bólogattam. Idegesen néztem körbe. Mindenképpen ki akartam hagyni a MidLife Crisis érkezését. Négyszemközt kellett beszélnem Joshsal, amire maximum a privát lounge-ban volt lehetőségem. A kapcsolatunk elején még hevesen dobogó szívvel verekedtem át magam az ordítozó lányok tömegén. Imádtam látni, ahogy Josh szeme felcsillan, aztán mindenki előtt magához szorít, és megcsókol.

– Kisasszony? – köszörülte meg a torkát a srác, és felém nyújtotta a repülőjegyemet. – Jó utat kívánok, és elnézést a kellemetlenségért!

– Semmi gond.

Megragadtam a válltáskámat, és azonnal a biztonsági ellenőrzés felé vettem az irányt, hogy levegyem akár a cipőmet is, mint minden hétköznapi ember. Az elmúlt három évben folyamatosan különleges bánásmódban részesültem, de semmit sem saját jogon érdemeltem ki. Ahogy elkerültem Josh mellől, újra hétköznapi emberré változhattam.

A szomorúság erősen csiklandozta a torkomat. Egy rohanó lány ütközött a vállamnak, mire kiejtettem a kezemből a repülőjegyet és az útlevelemet. Elhomályosodtak a szemem előtt a reptér neonfényei, de gyorsan visszapislogtam a könnyeket.

Csak azt ismételgettem magamban, hogy semminek sincs vége. Csak egy kis levegőre volt szükségem.

 

Josh

Hangos, ritmusos dallam szakította át a reggeli csendet. Az illatos szállodai párnát a fejemre szorítva nyöszörögtem. Hammer tört be a szobámba élénken rappelve egy számomra ismeretlen dalt.

– Reggel van, gyerek! Nemsoká’ indul a repcsi haza.

A szememet dörzsölve felültem az ágyban. Bántott a reggeli fény.

– Azanyját! Tényleg nem kopott ki! – röhögött fel Hammer. – Pete! – ordított át a másik szobába. – Pete, ezt látnod kell!

– Mit? – kérdeztem továbbra is hunyorogva, mire Pete is megjelent a szobában, szájában a fogkeféjével. Mindketten hangosan röhögni kezdtek.

– Jól kiütött a füves süti – jegyezte meg Pete, és kivonult a szobából.

– Viva Amszterdam, a legális fű őshazája!

Hasogatott a fejem, lassan vánszorogtam a lakosztály egyik hatalmas tükre elé. Elkerekedett a szemem, ahogy megrohantak az előző éjszaka emlékei.

– Basszátok meg! Ez lila! – tapogattam meg új színben pompázó, kissé hullámos, már egészen hosszúra nőtt tincseimet.

– Így jár az, aki elveszít egy fogadást, Westberg.

Előző éjjel sörivó versenyt játszottunk egy helyi kocsmában. Az utóbbi időben rengeteg fellépésünk volt, egy kicsit le kellett vezetnünk a feszültséget. Homályosan rémlett, hogy egy éjjel-nappali fodrászatban festették a legundorítóbb élénklilára a hajamat.

– Ma találkozom Annával először másfél hónap után! Hogy engedhettétek ezt meg?

– A fogadás az szent! – emelte fel a kezét Hammer. – Szerintem még jól is áll! Már fenn van Instán, lehet, hogy már látta is.

– Még jobb. Tudod, hogy mostanság hányszor kiakadt rám?

Igazából pár hete hozzám vágta, hogy elszállt velem a ló, miután közöltem vele, hogy nem tudok hazarepülni hozzá Londonba a hétvégére. Látni akartam, de adódott pár fontos interjú, meg egy fotózás. Megkértem rá, hogy jöjjön ő Berlinbe. Lehet, kicsit könnyelműen hozzátettem, hogy neki nincs semmi dolga. Innen bele is szaladtunk egy elég durva veszekedésbe. Egy napig nem beszéltünk, aztán kibékültünk a neten, de azóta még nem találkoztunk. Mindent meg akartam tenni, hogy kiengeszteljem. Az utóbbi időben több problémánk adódott, mint az normális lett volna.

– Furán is öltözöl, Westberg. Sztárosan – vigyorgott Hammer, miközben villámmozdulatokkal nyomkodta a telefonját. – Próbáld meg kimosni!

– Nem úgy néz ki, mint ami kijön – sóhajtottam fel továbbra is a hajamat tapogatva. Lehanyatlottam az ágyra.

– Anna úgy is imád, és minden balfaszságodat elfogadja!

– Hagyjuk! Megmosom a hajam, hátha javítok rajta valamit.

Becsuktam magam mögött a fürdő ajtaját. A benti mesterséges fényben az óriási tükrök előtt a hajam még lilábbnak tűnt. Meglepően passzolt a kék szemem alatti karikákhoz. Legszívesebben behúztam volna magamnak egyet. Hibát hibára halmoztam.

Megengedtem a forró vizet, de előbb kivettem a válltáskámból a kék bársonydobozt. Újra kinyitottam, mintha ellenőrizni akarnám, hogy megvan-e még a gyűrű, amit Stockholmban vettem Annának egy hónapja. Elfelejtettem, hány karátos gyémánt van benne, de az biztos, hogy gyönyörűen csillogott. Pontosan olyan volt, amilyet Anna megérdemelt.

***

Egy sapka alá tűrtem rikítóan lila hajamat, ami a mosástól csak világosodott. A szálloda előtt egy csapat sikítozó rajongó állt, mosolyogva léptem ki hozzájuk, mintha jó kedvem lenne. A szeszélyes márciusi idő belekapott a vékony bőrkabátomba. Rutinosan aláírtam egy pár lemezt, kitépett papírlapot és pólót, aztán a lehető leggyorsabban a buszhoz menekültem. Előbb jöttem le a fiúknál, egyedül akartam lenni a luxusbusz hátuljában. Gyorsan bedugtam a fülesemet, igyekeztem kiüríteni a fejemet. A pulzáló zene ellenére is idegesen tördeltem az ujjaimat.

Hideg kéz markolta meg a karomat, mire elejtettem a telefont, melynek súlya fájdalmasan kirántotta a fülemből a zenét.

– Baszd meg! – néztem dühösen Hammerre. A nyugalmam nem tarthatott tovább két percnél.

– Azt hiszed, a sapkával becsapod? – bökött felé, mire Pete is beült mellénk.

Csillogó belsejű luxusbusszal utaztuk végig az európai helyszíneket, amelyek egészen közel estek egymáshoz az amerikai városokhoz képest. A kampánymenedzserünk, Seth egy tálca kávéval robbant be a tágas térbe, mire a fiúk hangos hálálkodás mellett kapták magukhoz az italukat.

– Jó reggelt, Josh! – vigyorgott rám, és a kezembe nyomott egy kávét. Aznap reggel nem volt hangulatom hozzá. A huszonöt éves Seth igen tehetséges volt, ami a dolgok menedzselését illette. Ahogy a banda nagyobb lett, olyan nehézségek jöttek szembe, amikről előtte fogalmunk sem volt. Seth megmentette az életünket, szinte semmin sem kellett aggódnunk. Nem is értettem, hogy képes ilyen embertelen mennyiségű információt észben tartani.

– A Schipholon reményeink szerint délután kettőre fel tudunk szállni. Alszotok a repülőn, aztán este már kipihentem mehettek egy interjúra San Diegóban. Imádom az időeltolódást ilyenkor – vigyorgott.

Gombóc szökött a torkomba.

– Este Annával kell lennem. Másfél hónapja nem láttam, és komolyan megöl, ha ma nem tudunk valamit összehozni.

– Két óra alatt lezavarod az interjút. Majd én megpuhítom a reptéren.

Megforgattam a szemem, és összefontam magam előtt a karom. Tudtam, milyenek ezek a két órák. Interjú, aztán mindig van pár fontos ember, akivel összejön egy vacsora meg beszélgetés.

– Lila hajjal akarod megkérni a kezét?

Mind a hárman kikerekedett szemmel néztünk Pete felé. Ezt az infót bizalmasan osztottam meg a gyerekkori barátommal.

– Lila a hajad? – kérdezte Seth, és gyorsan lekapta a fejemről a sapkát. – Ezzel valamit kezdenünk kell. Intézek neked San Diegóban egy fodrászt holnapra – mondta, és azonnal pötyögni kezdett a telefonján. – Most ez nem illik a profilba.

– Meg fogod kérni a kezét? – bökött oldalba Hammer, és huhogni kezdett.

– Kösz, Pete.

Pete a kávéja mögül ártatlanul sandított felém.

– Na, és hogy tervezed? – kérdezett tovább Hammer.

– Most minden tök bonyolult. Kérlek, ne szóljátok el magatokat! Egyébként miért nem indulunk már?

– Várunk valakit – pötyögött tovább Seth. – Brooke mindjárt befut.

– Nem mondod komolyan! – néztem Hammer felé. – Már lassan olyan, mint egy groupie. Nem a hetvenes években vagyunk.

Enyhén fogalmaztam. Brooke teljesen kifejlett groupie-példány volt. Egy évvel ezelőtt csapódott hozzánk sikoltozó rajongócsajként. Rámászott Hammerre, Pete-re, és persze velem is próbálkozott. Talán kissé túl látványosan is. Hammer mindennek ellenére odáig volt a húszéves, hosszú szőke hajú, erősen kisminkelt lányért, aki amerikai származása ellenére végigkísért minket a brit és az európai turnén is.

– Megígértem neki, hogy hazavisszük. Annyit nyomult a koncerteken, hogy simán belefér.

– Az, hogy magángéppel vigyük haza az Államokba? Sok rendes rajongó megérdemelné, szóval ennyi erővel ideje lenne bérelni egy Boeinget.

Pete felhorkantott, de Hammertől csak villámló pillantásokat kaptam. Anna iszonyatosan utálta a csajt, amit valahol meg is értettem. Az utóbbi időszakban a legtöbb konfliktusunk a féltékenykedéséből fakadt, rengetegszer a fejéhez vágtam, hogy nem bízik bennem. Rosszulesett az alaptalan vádaskodása, ráadásul egyre jobban elzárkózott előlem.

Brooke ekkor berobbant a busz terébe, és vigyorogva végigpuszilgatott mindenkit. Erős rágógumiillatot árasztott, és hosszasan mosolygott rám. Kék szeme erős kontrasztot képzett füstösszürke sminkjével.

Ahogy elindult a busz, inkább újra beletemetkeztem a zenébe.

a Rafflecopter giveaway

22 thoughts on “Késő Március első fejezet nyereményjátékkal – Nyerj dedikált Maradj velemet!

  1. A Kora február otthon csücsül a polcomon, még nem volt rá időm. De most, hogy betekintést nyertem a következő részébe, egyre kíváncsibb vagyok! 🙂

  2. Izgalmas kezdet, elolvasva olyan “kíváncsi vagyok a folytatásra és nagyon sajnálom, hogy még nem vehetem kezembe a könyvet” érzésem lett tőle. Már az első pár mondatot olvasva nagyon könnyű volt elmerülni a történetben, amikor pedig a szereplőket próbáltam magam elé képzelni Josh lila haja nagy segítség volt. 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük