A futásutáló futó újabb vallomásai egy év távlatából

Nem tudom, emlékeztek-e, hogy tavaly írtam egy keserédes bejegyzést a futásról. Úgy éreztem, egy év elteltével elérkezett az idő, hogy tovább boncolgassam a kapcsolatunkat. Már augusztus végén akartam írni róla, hogyan is haladok. De mindig valami mérföldkövet vártam. Hogy megfutom a három kilométert, a huszonöt percet, hogy tökéletesen futó futó leszek, vagy valami ilyesmi. Mondjuk a három kilométer pont megtörtént több mint egy hónapja. De attól a ponttól kezdve se lettem tökéletes futó – főleg, mert azóta se sikerült reprodukálnom ezt az eredményt. Na, de nekiállok az erejétől. Itt az idő, hogy elmeséljem, hogyan is találkozok önmagammal a futópályán minden egyes alkalommal.

Mondhatjuk, hogy tavaly nyár óta nem hagytam abba a futást, de télen voltak nagyobb szüneteim. Az év elején jött a költözés, aztán meg egy világjárvány. Márciusban próbálgattam kitapasztalni az új helyünket, de hosszú ideig féltem kimenni futni, főleg azon rettegtem, hogy mi van, ha megfázom és COVID-nak hiszem? Nálam az ilyen gondolatok alapnak tekinthetőek. Mondhatjuk, nem akartam semmit kockáztatni az egészségügy és a karantén törékeny helyzetében. De aztán április elején újra lenulláztam az eredményeimet, és újra nekiálltam a Couch to 5K programnak, immáron majdnem teljesen egyedül, anyukám segítsége nélkül. Nehéz is volt nélküle lenyomni a hosszabb távokat, hiszen kellene mellém valaki, aki az utolsó 5-10 perceknél végig duruzsolja a fülembe – szépen szólva -, hogy nem állsz meg, mész tovább és kész.

Legnagyobb szerencsénkre a karantén mellé nekünk járt egy park is, ami konkrétan 2 perc távolságra van a házunk ajtajától. Bekerített nagy játszótér egy kisebb focipályával, amit rendesen körbe lehet futni. A COVID első hónapjaiban próbáltuk kerülni a tömeget, nem is volt nehéz, amikor mindenki egyetlen kijelölt egészségügyi sétára ment ki, és a játszótér sem volt használatban. Így futottunk a férjemmel, akinek persze a futás egyáltalán nem jelenti önmaga és az összes pszichés gondja legyőzését hetente három-négy alkalommal, így aztán simán lefut 3-5 kilométert, ha neki épp ahhoz van kedve.

Hát, nekem a futás nem kedv kérdése, hanem szembesülés önmagammal minden fronton. Amolyan folyamatos elmejáték. Épp mikor-milyen félelemet hoz elő. Van, amikor a túlhevüléstől félek a nagy melegben, van, amikor attól, hogy megfázok. Van, amikor épp a térdem érzékeny, épp a szívemet féltem, esetleg épp PMS-em van, vagy megjött. Mintha az összes pszichés gondomat is a hátamon cipelném, amikor kaptatok előre. És persze, lehetnek terveim. Ez a terv tavasszal főleg aköré szerveződött, hogy végre végigcsináljam a Couch to 5K programját, aminek a vége harminc perc (Spoiler: ez azóta sem sikerült). Az első pár hétben úgy éreztem, kudarcot kudarcra halmozok, hiszen a három perces futásokba is bele akartam halni, ami nem kevéssé korbácsolta fel a frusztrációmat, hiszen tavaly nyáron én már egyben futottam huszonöt percet.

Ó, és igen, ilyenkor kijön a szigorúságom magammal szemben. A terv az terv, sosem leszek elégedett csupán annyival, hogy kimentem futni. Teljesíteni akarom a kijelölt tervet. A havi tizenkét futást, azt, hogy minden egyes alkalommal valami jobbat produkáljak. Azonban a futás épp úgy nem lineárisan alakul, mint a mentális egészség. Szembesülök saját testem – és főleg az elmém – korlátaival a futópályán. Leállítom magam, amikor tudom, hogy menne tovább is, de nem merek haladni. Ilyenkor a futás után – amikor a pulzusom már visszatér a normális tempójába -, szidom magam, hogy miért nem maradtam még három/négy/öt perccel tovább. A férjem gyorsan le is vonta a konklúziót, mely szerint sosem tudok elégedett lenni magammal, mindig többet, hosszabbat és könnyebbet akarok. 

A futás azonban nekem minden csak nem könnyű. De azt hiszem, ez benne a legnagyobb tanulság. Mert, hogy nem is kell, hogy könnyű legyen. Igazából semmi sem könnyű, amiért érdemes dolgozni. Emellett, amit még tanultam magamról a pályán, hogy képes vagyok tolni – néha vonszolni – magamat előre minden félelmem és remegésem ellenére is. És minden egyes alkalommal újra és újra megjelenek. Van, amikor csak hetente kétszer, de igyekszem háromszor. Magamért teszem, főleg azért, hogy különleges elmejátékot játsszak, hogy bizonyítsak saját magamnak, és senki másnak. Ráadásul azt is kezdi elhitetni velem, hogy nem vagyok gyenge. Képes vagyok olyan dolgokra, amikről egy-két évvel korábban azt hittem, teljességgel lehetetlen. Nem vagyok törékeny, aki belehal egy három kilométeres futásba. Avagy eddig talán csak szerencsém volt 😛

Valószínűleg sosem leszek olyan futó, aki mosolyogva nekimegy az öt kilométerének minden hajnal hatkor. De, amit még mindig nem tudok a fejembe verni, hogy magamhoz képest fejlődöm. Tavasszal nehezen ment a három perc, most már tíz-tizenötöket futok. Ugyan az elmém még mindig nem tudja befogadni a hosszabb futásokat, épp ezért most elkezdtem a Runkeeper trainingjét, ami újra szünetes intervallum-edzéseket ad. Ez most azt kezdi megtanítani velem, hogy nem csak az egyben ezer perc a futás, sétával együtt se csaltam.

Közben nyáron szintet léptem, és beszereztem egy csoda ASICS-et, ami azt hiszem, életem egyik legdrágább cipője, de megérte beruházni rá. Már van egy egész fióknyi futóruhám, kábé minden időjárásra fel vagyok készülve, amitől az ember igencsak menőnek érzi magát. Most a téli edzésre készülök lelkiekben – szó szerint -, hiszen télen nehezebb kimozdulni a lakásból, ráadásul még nehezebb jól öltözni az időjáráshoz.

A következő lépcsőfokom az lesz, hogy egyedül fussak, a férjem vigyázó szeme nélkül, de már rájöttem, hogy ebben sem szabad szigorúnak lennem magammal. A futás továbbra is az Everestem, így igyekszem örülni minden egyes alkalomnak, amikor kimentem futni. (Á, persze, ez sem teljesen igaz, mert amikor a negyven kilométeres szélben le kell állnom hat perc után, akkor szidom a világot és önmagamat is. De na, ezt tanulom, minden futás futás.)

Azt pedig hozzáteszem, hogy a futás rendezi az ember fejét. Nem én vagyok az első szorongó, aki ezt mondja, és nem is én leszek az utolsó. Bizonyított tény, hogy a mozgástól az ember jobban érzi magát és kész. Persze, akad egy sor gond vele: sokszor szenvedni kell közben, és hozhat magával egy sor más érdekes gondot (izomláz, izommerevség, húzódások stb.), de ezeket ügyes tréningekkel és nyújtással ki lehet védeni. Szóval, igen, én is azon idegesítő emberek közé fogok tartozni, akik azt mondják, hogy a mozgás rengeteg mindenre gyógyír, ha nem mindenre. És tőlem, akinek legalább harminchárom évébe telt megbarátkozni a mozgással, ez hatalmas szó 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.