Már korábban is jeleztem nektek, hogy fogok blogolni a futással való korántsem felhőtlen kapcsolatomról. A nyárról írt bejegyzésemben ugyanis büszkélkedtem nektek arról, hogy milyen – számomra – elképesztő eredményeket értem el a futással kapcsolatban. Most úgy döntöttem, mesélek nektek az utamról.
A futásgyűlölet nálam még a gyerekkoromra gyűrűzik vissza. Komolyan mondom, hogy már piciként se szerettem még fogócskázni sem. Sosem volt jó a mozgásom, amire aztán a tesiórák borzalmas nyomást helyeztek, hiszen még mérni is kezdték a teljesítményemet. Iszonyatosan frusztrált, hogy ebben nem tudok jó lenni, és inkább lázadtam az egész ellen. Általánosban pár traumatikus testitanáron át vezetett az, hogy ki nem állhattam sportolni. Ráadásul már gyerekként is érzékeny voltam a testi érzeteimre, ami ugyebár futás közben erősödik. Szúró, szorító mellkas, fejben dobogó szív, fulladásközeli állapot, szédülés, izomfájdalom. Mind-mind rémes tünetegyüttesek voltak.
Aztán huszonhat évesen olyan mélyen merültem le a pánikbetegségbe, hogy a futás bizony lehetetlen lett. A szívemmel kapcsolatos egészségszorongás uralta – uralja – az életemet. Ez azt jelentette, hogy kényszeresen mértem, számoltam a pulzusomat, és halálosan megrémültem, ha kábé kilencven fölé emelkedett. Orvosok is megerősítettek benne, hogy nem jó, hogy a szívem ilyen hevesen száguld, gyógyszert is kaptam rá, ami azonban még kényszeresebbé tett. Olyan kényszergondolataim lettek, hogy egyszerűen veszélyes, ha a szívem elér egy bizonyos pulzusszámot. Így a futás szóba se jöhetett, hiszen olyan alapvetően egyszerűbb helyzeteket is elkerültem, mint egy kilátóba mászás vagy esetleg futás a busz után tizenöt másodpercig. Persze, számos helyen olvastam, hogy a sportolás a szorongás megváltója, de ehhez én túl gyáva voltam. Ehelyett elkezdtem jógázni, meditálni, amik nagyon sokat segítettek.
Angliába költözve lassan kezdtem visszanyerni az önbizalmamat, hogy aztán ebben az évben megint beköszöntsenek hozzám a pánikrohamok. Márciusban határoztam el, hogy nincs más megoldás, ha nem akarok gyógyszereket szedni, meg kell tanulnom futni. Csomó depressziós, pánikos javaslata ez volt, köztük az élen Matt Haiggel, így úgy döntöttem, szembenézek a félelmeimmel.
Az első pár hónapban (március, április, május) szánalmas egy perceket futottam, a maximum kettő már nagy teljesítménynek számított. Aztán, ahogy hazamentem nyárra, anyával döntöttünk úgy, hogy elkezdünk futni. Anyukám igazi futásnagykövet, állítja, hogy a futás mentette meg az életét harmincéves kora környékén, ezért úgy gondoltam, ő lesz a legmegfelelőbb edző. Ráadásul ő is nagy lelkesedéssel vetette bele magát az újrakezdésbe, mert már évek óta nem futott. Közben a kedves angol szomszédunk – aki hatvanöt éves kora ellenére mindenkit lever fittségben – ajánlott egy szuper alkalmazást, amit Couch to 5K-nek hívnak és kilenc hét alatt próbálná az ember rávenni a kezdőszintről az öt kilométerre (spoiler alert: öt kilométert még egy jó darabig nem fogok harminc perc alatt lefutni). Szóval anyával és a programmal felszerelkezve indultunk el a Körös-partra futni hetente három-négy alkalommal. Egyébként a programot mindenki kezdődnek szeretettel ajánlom, angolosok előnyben.
Csak a gondolataimban volt ez dicsőséges. Ugyanis az első pár héten ezerféle kényszergondolat támadott meg és halálidegesen indultam neki minden egyes futásnak. Közben azt gondoltam, hogy idegesen futni egyenlő a biztos halállal. A program először csak egy egyperces futásokat vár el másfél perces sétákkal, ezt hétszer ismételve. Mondom sem kell, hogy rettegtem. Az izzadás, a heves szívdobogás, a levegőtlenség mind-mind a pánikroham tünetei. Útközben a fantáziám rémesebbnél rémesebb történetekkel bombázott, idegen embereket néztem ki, akik újraéleszthetnek, ha összeesek, ugyanis anyukám volt olyan vakmerő, hogy nem vitt magával telefont. A hosszabb futások közben sok ezerszer akartam leállni, amit anya egyszerűen nem engedett, ilyenkor képes voltam saját gyereke veszélyeztetésével vádolni (a szorongás ködében az ember hajlamos enyhén szólva túldramatizálni a helyzetet).
Aztán ráébredtem, hogy nem kell ennek dicsőséges menetnek lennie, hiszen évtizedes küzdelemről van szó. Hogy muszáj visszamennem minden második nap, hogy fussak az életemért. A futás ugyanis edzés egy jól megtermett pánikrohamra. Eleve a szervezetben csomó adrenalin szabadul fel és stresszhormonok termelődnek, így a tünetek hasonlóak. Ráadásul egy óriási elmejáték az egész. Nem szabad leállni, amikor az elméd azt mondja, hogy meghalsz. Nem szabad kilépni a helyzetből. A kilépés pedig a pánikosok kedvenc stratégiája. Én is elkerülök, ahelyett, hogy belemerülnék a helyzetekbe. Ha egy kisebb ijesztő kellemetlenséget érzek, elmenekülök, hogy ne legyen pánikrohamom.
A nyár végére dicsőséges huszonöt percet voltam képes futni, ami 2.67 kilométernek felel meg. Persze, itt is előbb meg akartam állni. Rettegtem attól is, ha leállok, nem áll le a szívdobogás, és pánikrohamot kapok, de rettegtem attól is, hogy túlhajtom magam, annak ellenére, hogy nyáron felépítettem az edzettséget lassan, de biztosan. Anya persze nem hagyott leállni. Aztán jött a jutalom. A repülés előtt képes voltam enni, aludni egy kicsit, és hosszú hónapok óta először boldog voltam, és pozitívabb színben láttam a jövőt. Ezért még akár meg is érte végighaldokolni huszonöt percet (mondom ezt most kanapén ülve kényelmesen).
Itt, Angliában aztán újra kell tanulnom mindent. Eleve azt, hogy húsz fokkal hidegebb van a nyári hőmérsékletnél, ami újabb érdekes tüneteket okoz (torokkaparás és társai). Ráadásul a terepem is emelkedősebb, kevésbé nyugis és anya nélkül kell futnom (most egyelőre a férjem kísér, de csak sétálgat, miközben én szenvedek). De így szeptember közepére itt is elértem a 20 percet és a két kilométert, úgyhogy most a 2.5 és a 3 a célom. Tudom, másnak ezek kis lépésnek tűnhetnek, de egy pánikbetegnek ez maga az utazás a Holdra.
A futás persze nem oldja meg a pánikbetegséget egyik pillanatról a másikra. Nem csodaszer, az agorafóbiás tünetekkel még mindig küzdök. De erőt ad az, hogy látom, képes vagyok legyőzni magam, hogy én győzedelmeskedek a testi tüneteim felett. Még mindig rengeteget kell fejlődnöm, de érzem, hogy a futás ad egy olyan megküzdési módot, ami semmi mással nem érhető el.
A kényszerességemet a pulzussal kapcsolatban még mindig nem sikerült teljes mértékben elengednem. Ezt támogatja a FitBit Charge 2-m, ami hálistennek futás közben méri a pulzusomat. Ennek van jó és rossz oldala is. Futás után megbizonyosodhatok róla, hogy 178-as pulzus mellett se halok meg, de közben ellamentálhatok hosszasan, megfelelő-e a pulzusszámom, és összehasonlításokat tehetek grafikonok segítségével. (Ami nem mindig hasznos, de elengedhetetlenül kielégíti a kényszereimet.)
Ha pedig valaki azt mondja, hogy utál futni, és ezért nem kezd bele, akkor nem tudok mást válaszolni, mint azt, hogy nálam jobban senki sem utálja. De tény, hogy már próbálunk megbarátkozni egymással. Bizonyára későbbi futós bejegyzésekre is számíthattok.