Viszlát 2019 nyara, köszönök mindent!

Már beharangoztam nektek, hogy mesélni fogok az idei nyaramról. Már írtam arról, hogy 2019 nem annyira az én évemnek indult, a szorongásos rohamaim megint visszatértek, és tulajdonképpen az évem felét azzal töltöttem, hogy megoldjam a problémáimat. Általában itt szoktam teljesen elveszíteni a fonalat, és kiesni az életemből. Aztán valami mégis történt. Úgy gondoltam, most írnom kell egy személyes bejegyzést erről.

Mondhatjuk azt, hogy idén újra elvesztem a fejem útvesztőjében. Nem a legjobb értelemben. Sajnos az írás és a kreativitás árnyoldala, hogyha egy nehezebb időszakkal nézek szembe, akkor a fantáziám ellenem dolgozik. Ezért a nyárra is azt terveztem, hogy “rendbe teszem magam”. Előre súgok, hogy általában a mentális nehézségeknél az időnyomás nem igazán oldja meg az ember gondjait. Ha ide-oda kapkod az ember, és csak a pánik megoldásán dolgozik, úgy robog el mellette az élet, hogy észre sem veszi. Persze, van az a szintű szorongás, amit már egyszerűen képtelen figyelmen kívül hagyni az ember.

Szóval, két hónapra hazamentem. Fordítottam, dolgoztam, keveset írtam, és első pár hétben annál inkább gyötörtem magam, hogy minél előbb rendbe kell jönnöm. Hiszen az élet nem áll meg az én pánikbetegségemtől, hanem nagyon is halad előre. Dolgoznom kell, alkotnom kell, hamarosan jön egy nagy újabb nagy költözés is az életemben stb.

A nyáron azonban rám talált két elképesztő dolog. Az egyik elhatározásom az volt, hogy nekiállok rendesen futni. Ennek egyszer szeretnék egy teljes blogbejegyzést is szentelni, ugyanis igazi futó-antitalentum vagyok, akire könnyedén rátörnek a pánikrohamok, ha felmegy a pulzusa 90 fölé. Viszont egy alkalmazás és az anyukám szigorú trénelése alatt képes voltam egyhuzamban 25 percet futni, ami jóval felülmúlta a gimis teljesítményemet is. Anyával végigfutottuk a nyarat, minden héten legalább három-négy alkalommal. A lelki egészségemért haladtam előre, és minden egyes alkalommal szembe kellett néznem saját magammal.

A másik hatalmas felfedezésem a mantra-meditálás volt. Folyamatosan kerestem, milyen meditáció lenne az, ami igazán segítene, így a Spotifyon hamarosan találtam egy Guided Mediation listát, ahol is 120 meditáció található. Gondoltam végigzongorázom én mindent. Így találkoztam Deva Premal és Miten 21 napos mantra-meditációs programjával. Beleszerettem a szanszkrit mantrákba, éreztem, hogy megnyugtatják a lelkem. Nekem a lehető legrosszabb, ha a pánikra meditálok. Persze, az ember pánikosként folyamatosan veszi halomra a Nincs tovább pánik, küzd le a pánikot és ehhez hasonló könyveket, amik viszont folyamatosan arra emlékeztetik az embert, hogy pánikos. Úgyhogy új célom csak az volt, hogy megtanulok meditálni.

Ráadásul felfedeztem egy meditációs tanárt, Pema Chödrönt is, akinek a szavai igazi megnyugvást hozhatnak az embernek. Talán a két hónap alatt a legnagyobb felfedezésem az volt, hogy nincs semmi baj velem, csak tovább kell keresnem az utat, ahogy más is teszi. Nem versenyistállóban vagyunk, hogy az ember két-három hónap alatt megoldja a szorongásos problémáit. Sajnos a modern világ azt kívánja, hogy lépjünk túl mindenen, dolgozzunk fel mindent, poroljunk le magunkat, és haladjunk előre. Én úgy döntöttem, nem porolom le magam. Hanem megmaradok problémásnak a félelmekkel együtt. Erre folyamatosan emlékeztetnem kell magam. Hiába beszélek az elfogadásról, még hosszú-hosszú út áll előttem, hogy mindezekkel a fájdalmakkal és félelemekkel megtanuljak igazán együtt élni és szeretni magam. Sajnos a pánikkal együtt jár önmagunk leértékelése és a gyengeség elhatalmasodó érzése is, pedig saját magunkkal kell együtt élünk.

A nyaramat is elködösítette a megoldás keresése, de aztán újra visszalopózott hozzám a hála. Egy-egy csodás naplementében, egy pár hullócsillagban, a barátaimban, a családomban. És még egy árva kiscicát is megmentettünk, és befogadtunk. Nem volt könnyű nyár, keveset foglalkoztam az írással, a fantáziámat bekorlátozta a pánik. Ennek ellenére már átsejlett a ködön pár jelenet. Szóval, amellett, hogy nagyon nehezen indult ez a nyár, mégis hálás vagyok érte. Úgy érzem, újra felkeltem, szembenéztem magammal, és a nehézségekkel haladtam előre. Most újra itt vagyok Angliában, és még egy 900 kilométeres autóstúrát is túléltem a férjemmel. Ha ez lehetséges, akkor minden 🙂

Most pedig jön egy újabb ősz, egy új regény, egy új korszak. Az élet megy tovább. Ne adjátok fel sose, ha reménytelennek tűnik, akkor se!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.