Az augusztusi Calendar of Tales most majdnem időben érkezik. Mivel holnap kezdődik az iskola, így szerintem még a mai nap belefér, hogy augusztus elbúcsúzzon tőlünk. A mostani téma: Mit mondana augusztus, ha beszélni tudna? Ha Fanni novellája iránt is érdeklődtök, akkor ide kattintsatok.

Búcsúzó Augusztus

Tompa puffanással csapódott be mögöttem az ajtó. Erősen öklöztem bele az ajtófélfába, a fájdalom végigcikázott a karomon. A vállamat felhúzva fordultam el az fakaputól. Az utcán már haldoklott a forró naplemente fénye. A meleg ellenére mindenki érezte, hogy a fények lassan máshogy kúsznak be a fák közé.

– Vidd magaddal ezt is! – dobta ki a hátizsákomat az ablakon June. Nem mintha valaha együtt laktunk volna, vagy ilyesmi. Egyetlen kopott, szürke táskában dobáltam az életem. – Többet vissza ne merj jönni! Mindent tönkreteszel!

Nagyot sóhajtva néztem vissza rá. Úgy éreztem, évezredek óta folytatjuk ezt a vitát.

– Már kétezerszer elismételtem, hogy nem tehetek róla!

– Kikészítetted Julyt. Vele együtt engem is.

Összefontam a karomat magam előtt, és idegesen felkaptam a hátizsákomat. Abban a pillanatban még egy fehér, naptejillatú póló is az arcomba vágódott, amit egy koszos alsónadrág követett. Akkor már az egész utca minket bámult.

– Végeztél? – nyögtem az ablakon kihajoló June felé. Sötétszőke haját kiszívta a nyári nap erős fénye. Lebarnult bőre elképesztő kontrasztot alkotott fehér trikójával. Tönkretettek ezek a lányok. – Volt már olyan, hogy te nem készültél ki, ha a tesód kibukott?

Válaszként felbukkant az ablakban July is. Tengerpartszőke hajával még feltűnőbb jelenség volt, mint az ikertestvére. Arra születtek, hogy a parti homokban mezítláb táncoljanak a tábortűz mellett, miközben a naplementék vörösre színezik a tengert.

Aztán itt voltam én. Aki elrontott mindent.

– Ne mondj semmit! Azonnal indulok.

July könnyes szemmel nézett fel rám. Sebes mozdulattal törölte le az arcát, de nem tudta eltitkolni, hogy megint összetörtem a szívét.

– Nem akarom, hogy elmenj – suttogta, miközben egy szőke tincs bronzbarna homlokába hullott.

– Mindig eljön az idő – tártam szét a karomat bocsánatkérően. Egyetlen pillanatra feltámadt a szél, felkavarta a ropogósra sült leveleket az aszfalton. Már megváltozott az este illata. – Sajnálom, lányok. Tudom, hogy mindig én vagyok az ünneprontó.

July a nővére vállára borulva zokogni kezdett, ahogy egyre közelebb léptem a vörösen csillogó motoromhoz. Nem akartam a lányokra nézni. Az volt a sorsom, hogy csalódást okozzak nekik. Gyorsan kaptam fel a nyári naptól felmelegedett bukósisakomat.

– Ugye, visszajössz, August? – kérdezte hangos szipogás közepette July.

– Mindig visszajövök – mosolyogtam vissza a kókuszillatú lányokra.

Mindig visszajövök, minden egyes évben visszajöttem hozzájuk, hogy újra és újra összetörjem a szívüket. A motorom zúgása végigömlött a csendes utcán. A lehető leggyorsabban hajtottam el a sétányon a lebukó nap fényében.

Elloptam a meleget. Elloptam a forró éjszakákat. A csillogó napfényt. Magammal vittem a levelek zöldjét, ahogy egyre távolodtam a motorral. Csakhogy a következő évben megtegyem ugyanezt.

– Viszlát nyár – suttogtam magamban, ahogy eltűntem a hűvös éjszaka sötétjében.