Egy év a világjárványban – merengős bejegyzés

Hetek óta gondolkozom azon, hogy kellene egy bejegyzést szentelnem ennek az egy évnek. Hogy mi is változott a karanténban, főleg milyen érzések hullámzanak bennem. Mi a különbség tavaly március és most március között? Tavaly is írtam egy blogbejegyzést, amit ide kattintva érhettek el.

Március 23-án Angliában Day of Reflection “napot” (merthát ez így ismétlés) tartottunk. Este egy szál gyertyával emlékeztünk a covid-áldozataira. A jelenlegi helyzet egyébként még mindig egy elég szigorú lockdown – az otthoninál szerintem szigorúbb -, ami már január eleje óta tart. Ez azt jelenti, hogy csak a fontosabb boltok vannak nyitva – élelmiszer, drogéria, kertészeti áruház. Mozi, kocsma, szórakozóhely, fodrász, edzőterem, ruhabolt stb. nincsenek. A legszigorúbb szabály nálunk ennek a tetejébe, hogy nem mehetünk át egymáshoz, azaz külön háztartásban élők nem lehetnek benti helyiségben egészen május 17-ig. Most március 29-től odakint maximum hat ember találkozhat (ebbe az időjárás szólhat bele), és már most is el lehet menni két embernek – külön házból – sétálni odakint. Az iskolák kinyitottak március elején, de még mindig otthonról dolgozik mindenki, aki teheti. A boltokban mindenhol fertőtlenítő, plexik, matricák, hogy hova állj, és feliratok hirdetik, hogy vigyázzunk egymásra. Mindez azt jelöli, hogy valami nagyban megváltozott. Szerencsére az emberek 99 százaléka maszkban van a zárt terekben, és a távolságot is nagyon igyekszünk tartani a boltban. Az oltások haladnak, a fertőzöttség csökken. És igen… ehhez sajnos nekünk három hónap kellett. Január elején újabb sokkhullám jött, amikor megint hirtelen megugrott a fertőzöttség a hírhedt “brit mutáns” miatt. Az év elején borzalmasak voltak az adatok, elértük újra a tavaszi terheltségi szintet, ezért jött az újabb szigorú bezárás.

Hogy ez a mi életünkben mit is jelent? Azt, hogy a férjem itthonról dolgozik tavaly március közepe óta. Azt, hogy tavaly január óta nem voltunk otthon. És emellett október óta nem járt senki sem a házunkban. Messzebbre csak kétszer mentünk bérelt autóval, akkor is sajnos kórházi kivizsgálásra – semmi menő kirándulásra 🙂 December óta nem jártunk fodrásznál – ne is kérdezzétek. Étteremben augusztusban voltunk utoljára, csapolt sört kábé február óta nem ittunk, és arra sem emlékszem már mit néztünk meg utoljára a moziban. Döbbenetes, hogy több, mint egy éve még vonaton sem ültünk, nemhogy repülőn. Szóval, a napok ismétlődnek, nyúlnak, mint a rétestészta. Mint azokban a filmekben, amikor valaki loophole-ba kerül. A munkánk egyébként biztos pont szerencsére mind a kettőnknek. Megvan a rutinunk. Ugyanakkor fekszünk le, kelünk fel, dolgozunk 9 és 17 óra között. Én nagyon erőteljesen igyekszem ragaszkodni a jóga-futás-meditáció hármashoz, hogy megmaradjon a lelki egyensúlyom. A munkámért és az írásért is rettenetesen hálás vagyok, enélkül nem tudom, mit kezdtem volna magammal idebent. Már február végén újra észrevettem, hogy semmihez sincs kedvem, amihez régen nagy örömmel kezdtem neki, de ez sajnos a lockdown hozadéka. Most a napsütés és némi szabadság új erővel tölt fel.

Mondhatjuk, hogy rengeteg minden átalakult a fejemben tavaly március óta. Akkor jött a sokk. Mi 2020 január-februárjában azért harcoltunk, hogy mindent leadjunk az ügyvédnek, hogy meglegyen a ház adásvétel, aztán pedig átcuccoljunk egy másik városba, és berendezzünk egy házat. Teljesen elsiklottunk afelett, hogy egy világjárvány kopogtat az ajtón. Aztán emlékszem, hogy egyik este a káosz közepén nézegettem a wordometert, ahol a fertőzöttek számát összesítették, és hirtelen elöntött a szorongás. Ezen mondjuk nem lepődtem meg, hiszen én ugye mindenen képes vagyok beszorongani. Viszont aztán kiderült, hogy ez bizony nem vaklárma, hanem az életünk a feje tetejére készül állni. 2020 márciusában még léteztek tervek: a legjobb barátnőmet vártam látogatóba a házunkba a hónap végére, áprilisra könyvfesztivált terveztünk, aztán vége lett az ismert világnak egy időre. Az eleje kicsit olyan volt, mintha egy zombiapokalipszisbe csöppentünk volna, amikor elmentünk bevásárolni kézfertőtlenítővel és mindenfélével felszerelve. Az első időszakban volt, hogy nehezen aludtam, hullámokban tört rám a szorongás. És persze tagadtam, hogy nem jutunk haza záros határidőn belül. Aztán elszaladt egy nyár, egy karácsony. És újra itt vagyunk egy következő húsvétnál.

Belül persze sok minden változott. Érdekes fricska az élettől, hogy pont 2020 elején kerültem egy apróbb hullámvölgybe az agorafóbiámat illetően. Úgy éreztem, megálltam, nem haladok sehová. Hogy elértem ugyan bizonyos eredményeket, de nem haladok tovább. Tisztán emlékszem, hogy úgy éreztem, az én életemben nem akar változni semmi. Hát, erre csúnyán rácáfolt minden. Ugyanis minden átfordult. Kényszeredetten lettem kilökve a mókuskerékből.

Én a kezdeti sokk után úgy reagáltam, hogy terapeutát kerestem, kihasználva, hogy mindenkit fel lehetett online is hívni. Szóval június óta erre is szántam a bentlétet. Emellett egy online ashram oszlopos tagja lettem. Mindig nagy vágyam volt elmenni egy elzárt helyre, hogy meditáljak. Hát most szombatonként megépítem a kis templomomat, és az online ashramommal meditálok. És futok, jógázok és írok. És mondhatjuk, hogy rengeteg mindent elengedtem. Az agorafóbiát egyelőre biztosan, hiszen minek is aggódjak ezen, ha úgyse mehetek sehová.

A kezdeti írásblokk után jött az ihlet is a bezártságban. Befejeztem egy regényt júniusban, majd októberben egy teljesen újba kezdtem, ami úgy fest, heteken belül készen lesz. Most ráadásul angolul is írok egy könyvet a szorongásról. Szóval, igyekszem munkába fektetni az energiát, a ránk szabadult időt.

Sokat tanultam az egyéves bezártságban magamról. Azt például, hogy képes vagyok alkalmazkodni az újhoz. Ráadásul mondhatjuk, hogy egyszer sem kerültem az összeomlás szélére, pedig az elmúlt év végén és a mostani év elején volt két ijesztőnek ható egészségügyi problémám is, ami kivizsgálásra szorult, de ezt az akadályt is sikeresen vettem. És abszolút sikerült megtanulnom azt, hogyan örüljek a kis dolgoknak. A kertészkedésnek, a napsütésnek, most a szobafestésnek – bár már így lassan a hatodik napon egyre fárasztóbb a dolog 🙂 És hát arra is ráébredtem újra, hogy a férjemmel jó csapat vagyunk. Nem gyilkoltuk meg egymást, ehelyett bútorokat szereltünk össze, szobát alakítottunk át, megoldottunk minden kisebb és nagyobb bökkenőt.

Azt hiszem, a lehető legfontosabb tanulság, amit még levontam magamnak 2020 és 2021 között, hogy könnyen túlhajszolja magát az ember úgy, hogy észre sem veszi. Mivel 2012 óta külföldön élünk a férjemmel, sokszor erőmön felül rohangáltam az országok között, mintha a világban turnéztunk volna – befigyelne a Késő március? Ez az év abszolúte szünet volt ebből a káoszból, és abban is biztos vagyok, hogy teljesen másképp fogok erre ránézni a jövőben is. Remélhetőleg megtanultam észrevenni a túlterheltséget. A “normális” életből egyáltalán nem hiányzik ez a rohanás, a torlódás, a kapkodás.

És a mai napig úgy érzem, hogy új “normálisat” kell ezután kialakítani. Elvinni a lockdown évből minden tanulságot. A lelassulás szépségét is. Persze, rengeteg minden nekünk is hiányzik, de úgy érzem, hogy hálás lehetek. Valószínűleg hónapokon belül oltást kapunk Angliában a férjemmel, és közben itt imádkozom, hogy otthon is mindenki rendben legyen. Hogy lassan tényleg legyünk túl ezeken a hullámokon. Sajnos, látom, hogy az embereket sokkal jobban szétrántotta ez a világjárvány, rengetegen fordultak egymás ellen. De remélem, hogy ezekből a szétesett darabokból majd egyszer egy jobb világot tudunk építeni. Ennek az egésznek a tanulságával a hátunk mögött.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.