Még egy covid-nyár – tervek, gondolatok mostanság

Úgy fest, hogy most két teljes hónapot kihagytam a blogolással. Főleg azért, mert az Instagramomra több hangsúly helyeztem, oda írtam rövidebb helyzetjelentéseket, valahogy most jobban kézre állt, hogy az Insta-Facebook tengelyen legyek aktívabb. Viszont tényleg nagyon szeretem a blogot, szeretek itt is írni, úgyhogy ma mégis hozok egy hosszabb helyzetjelentést arról, mi is jár most a fejemben, milyen gondolatokkal, kérdésekkel harcolok magamban éppen. És hát, milyen megélni még egy covid-nyarat.

Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy a világjárványnak valahogy határozottabb végpontja lesz. Valószínűleg mások is így vannak ezzel. Hogy meg lehet majd húzni egy határt, amikor már túlleszünk rajta, vagy túlleszünk a nehezén, és biztonsággal találkozhatunk a szeretteinkkel. Persze, kezdő vagyok világjárványban, ezért a mostani nyaram sem kevésbé bizonytalan, mint a tavalyi, sőt mondhatjuk, hogy most van csak tele igazán a fejem. Most, hogy mind a két oltásunk megvan, itt lenne az ideje a nyitásnak, de az elmém néha gyorsítani akar, néha pedig visszahúzni a kényelembe. Mondhatni, minden oldalról támad a szorongás.

Tavaly egyértelmű volt, hogy kivárunk, mert nem tartottam biztonságosnak a hazautat, sem azt, hogy a szüleim meglátogassanak. Idén viszont már elértük a végpontot, ráadásul mindannyian megkaptuk szerencsésen a vakcinát, épp ezért belevágtunk az utazás tervezésébe. Ami korántsem olyan egyszerű, mint azt én akár a nyár elején képzeltem.

A COVID-helyzet Angliában teljesen más, mint Magyarországon. Eleve elég magasak most is az esetszámok, próbálnak kontaktot kutatni, épp ezért rengetegen vannak karanténban. És hát, az utazás mondhatni sokkal bonyolultabb, mint tavaly, amikor még nem is volt elérhető vakcinánk. Szóval, jelen helyzetben három teszttel és 10 nap karanténnal jöhetnek hozzánk a duplán beoltott szüleim, amit adminisztrálni kell, meg kell szervezni. Aki ismer, tudja, milyen körülményes utazó vagyok, szóval igazából a fejem mostanság dátumokat és esélyeket latolgat. Vajon törlik-e a járatot? Ha nem törlik, haza merjek-e menni úgy a szüleimmel, hogy szeptemberben csatlakozik csak hozzám a férjem? Ha törlik a járatot, hová foglaljam át, hogy biztosan ideérjenek a szüleim? Ha esetleg Magyarország más kategóriába kerül, hogy oldom meg a visszautat?

Eddig az utazásaim során mindig azt tanácsolták a pszichológusok, hogy csökkentsem a bizonytalan tényezőket minimálisra, ami a jelenlegi helyzetünkben teljes mértékben esélytelen. Mindezt úgy, hogy másfél éve nem utaztam, és igyekeztem várni a “jobb”, “egyszerűbb” helyzetre. Amire rá kellett jönnöm, hogy nem fog adódni mostanság.

Közben persze, irigykedve nézem azokat, akik tényleg belevágnak az utazásba, és nem akarok még egy nyarat, lehetőséget elszalasztani, hogy a szüleimmel legyek, mivel már 2020 bebizonyította, hogy nem tudhatjuk, mikor találkozunk újra.

Ráadásul nagyon szeretnék részt venni az idei könyvfesztiválon, találkozni veletek szeptember 4-5-én. Közben jó lenne nem teljesen kapálóznom a mély vízben másfél év bezártság után, és lassan hozzászokni a programokhoz, az emberek közelségéhez. Így valószínűleg kockáztatni fogok, és öthétre fogok hazaindulni. Jelenleg ez olyan érzés, mintha valami a Himalája megmászását tervezném, főleg, hogy még a cicánkra is gondolnunk kell.

Nem akarom tesztként felfogni a dolgot, de sok mindent megváltoztatott bennem ez a másfél év idebent, a biztonságos kis buborékban. Például azt, hogy próbáljam lesz*rni a dolgok egy részét. Régen minden egyes magyar hazautamba bele akartam tömni mindent, minél több élményt, baráti találkozót, testi-lelki feltöltődést. Sokszor még olyan célokat is tűztem magam elé, hogy leszámolok az agorafóbiával – egy laza nyári hazaút alatt. Bevallom, ezek most túl magasztosak célok lennének, és mondhatni nem is érdekel a dolog. Egyedül arra játszom, hogy eljussak valahogy és valamiféleképp A pontból B-be. Nem kell nekem, hogy egyedül utazzak/sétáljak, megoldjak bármit. Sőt, segítséget fogok kérni és átszervezek, ha kell, és igyekszem mindezt bűntudat nélkül tenni.  Most az egyszer igyekszem majd a magam kényelmét előtérbe helyezni.

Közben folyamatosan él egy kép a fejemben, mégpedig az, hogy 22 hónap után először végigfussam a kedvenc Körös-körömet a naplementében. Hogy beüljek a fodrász-barátomhoz egy hatalmas beszélgetésre, és nem utolsósorban teljesen megváltoztassam a hajam. Hogy a csillagos eget nézzem a kertünkben a kocsi hátuljáról. És persze, hogy magamhoz öleljem a szüleimet, így vagy úgy. Aztán találkozzak veletek a könyvfesztiválon, ha lehetséges lesz.

2021-ben is mindenben van egy HA, semmi sem biztos. HA nem törlik a szüleim járatát, HA úgy döntök, bevállalom velük a hazautat, HA nem kell visszarohanni, HA nem halasztják a könyvfesztivált. Néha azon kapom magam, hogy bújom az internetet, hátha valami jósprogram megmondja nekem, hogy minden rendben lesz, és a macska se fog éhen halni egyedül Angliában. Persze, választ nem találok. Szorongóként az ember folyamatosan kapaszkodót keres, és igazából ott lehet csak lelki békére lelni, amikor ráébredünk, és ezer százalékosan magunkévá tesszük, hogy nem létezik kapaszkodó. Talán 2020 előtt azt hittük, van. Most egy kicsit mindannyian emlékeztetve vagyunk arra, hogy a lábunk alól kiszaladhat a talaj egyetlen csapásra.

Viszont huszonkét hónap teljes száműzetés alatt sokkal inkább otthonra leltem itt, ez a ház igazi menedék lett, amiért nem is lehetnék hálásabb. Furcsa lesz beengedni a világot ide, és elkezdeni a covid-utáni életet, és lassan, de biztosan nyitni a világra.

Addig is szurkoljatok, hogy minden rendben alakuljon, és találkozhassunk a Könyvfesztiválon. Reményeink szerint addigra az Engedj el is megjelenik, és boldogan fogom nektek dedikálni a könyvemet. Valószínűleg maszkban, mert az én covid-nyitásom egy kicsit hosszabbra nyúlik. Más tempóhoz szoktam, mondhatni megállt az élet, hogy aztán talán másképp induljon újra.

2 thoughts on “Még egy covid-nyár – tervek, gondolatok mostanság

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.