Engedj el első fejezet

Mondhatni hagyománynak számít a blogon, hogy megosztom veletek a hamarosan érkező regényem első fejezetét. Mivel most minden annyira gyorsan történt, szinte számomra is hihetetlen, hogy jövő héten már a kezetekben tarthatjátok majd az Engedj el-t! Ettől függetlenül mindenképpen szerettem volna, ha a blogon is elérhető egy kis beleolvasó 🙂

Ha elő szeretnétek rendelni a könyvet, akkor ide kattintva megtehetitek. Itt pedig a bővített kiadású Maradj velem érhető el 🙂 Remélem, sokan ellátogattok hozzám a Könyvhétre is 🙂

1994

augusztus

Mindig kicsire kellett összehúznom magam a faház rejtekében, de egyedül itt tudtam levegőhöz jutni. Hosszasan kopogtattam a tollal a jegyzetfüzeten, ahogy végignéztem a nyáresti melegben fürdő hátsó kerten. Már jó ideje tervezgettem, hogy leírom ennek a korántsem dicsőséges harminchét évnek a történetét, hogy megnyugtassam a lelkemet. Ehelyett csak a faház felhasadt darabkáit piszkálgattam, amíg szálka nem állt az ujjamba, és a múlt olyan élesen hasított belém, mint az apró fadarab.

A harminchét évet talán sokan kevésnek tartanák ahhoz, hogy legyen egy majdnem tizenhét és egy majdnem tizenöt éves fiam, akikkel egyre nehezebben tudtam lépést tartani. A nagyobbik általában néma csendben ült a szobájában, és történelemkönyvekkel barikádozta el magát, míg a kisebbik az anyja dühös kék tekintetével nap mint nap emlékeztetett arra, hogy elcsesztem mindent. Igen, mostanság azzal foglalkoztam, hogy próbáltam a felszínen maradni. Befoltozni a múlt ejtette sebeket, megjavítani egy olyan gyerekkort, amin fájdalmas lyukat ütött az anyjuk gyűlölete.

Ebben a különösen forró augusztusban határoztam el, hogy nem fogok tovább tettetni. Talán az életem történetének lejegyzése segíthetett abban, hogy meglássam, merre is menjek tovább. Nem fulladozhattam örökké a feleségem utálatában. Úgy éreztem, szétroppanok a súly alatt, ha tovább kell játszanom, hogy rendes családban élek a gyönyörű, fiatal, alkoholista és erőszakos feleségemmel.

Harminchét évesen szinte nem is emlékeztem már azokra az időkre, amikor nem az apaság irányította az életemet. Itt az idő, hogy meséljek James Penningtonról kendőzetlen őszinteséggel, az összes bukásával és fájdalmával együtt. Papírra kellett vetnem, hogyan kerültem a feleségem fojtogató gyűlöletének spiráljába, ahonnan a mai napig nem szabadulhattam.

1977

április

1977-ben a Brooklyn-híd csillogott a legfényesebben az életemben. Majdnem húszévesen angolt tanultam a főiskolán, és csak próbáltam kitalálni, mit is akarok kezdeni magammal. Abban az évben, amikor Elvis meghalt, a Hotel California és a Dancing Queen bömbölt a hangszórókból, nekem a legnagyobb problémám az volt, hogy nem akartam jogra menni, amin kétnaponta összevesztem az apámmal. Akkoriban az újságírás vonzott, néha láttam magam, ahogy nagy politikai összeesküvéseket göngyölítek fel, és összeugrott a gyomrom a The New York Times épülete előtt. De apám úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha a bátyámat a tőzsdék világába küldi, engem pedig a csendes jogra. Így igazi, tiszteletre méltó Pennington tesókká válhattunk volna, akikkel aztán lehetett büszkélkedni a country clubban.

Nem mondhatnám, hogy nagy terveim voltak április nyolcadikán péntek este, de Adam megadta az alaphangulatot azzal, hogy úgy csapta be a szobám ajtaját, hogy beleremegett az egész ház. Az ajtót feltépve rohantam utána:

– Neked komolyan elmentek otthonról? – nevettem fel rá. – Csak felvettem azt a rohadt pólót. Egyszer.

– Mikor fogod már fel, hogy nem nyúlhatod le a cuccaimat? – Úgy tartotta fel a ruhadarabot, mint az összes múltbeli bűneim bizonyítékát. – Ezt a pólót a koncerten vettem!

– Mit tudtam én? Ott volt az ágyamon, Stella biztos azt hitte, az enyém. Egyébként is, mikor költözöl már el?

A bátyám beszívta az alsó ajkát, huszonhárom éves vonásai megkeményedtek. Már hónapok óta szó volt róla, hogy Manhattanbe költözik, de apa azt mondta, előbb eredményeket kell látnia. Magyarán Adamnek meg kellett kapnia egy olyan gyakornoki pozíciót, ami apának is megfelel, aztán kinézhette magának a saját helyét.

– És akkor talán bármikor dughattok Abbyvel, és sokkal nyugisabb leszel.

Adam arca eltorzult a szavaim hallatán, nagyon jól tudta, hogy beköphetem apának a titkát, miszerint abszolút meg se fordult fejében, hogy megvárják az esküvőt a barátnőjével. Erről persze a bátyám folyamatosan hazudott, viszont egyszer rájuk nyitottam a saját szobámban. Két nappal előbb jöttem haza a síelésről, és kiderült, hogy egy hete az én szobámat használják menedékként. Azóta ezzel zsaroltam Adamet. Apa nagyon komolyan vette a házasság előtti szex tilalmát, mint ahogy rengeteg más dolgot. Mi meg óvatosan próbáltuk lerázni magunkról a vallásos nevelés maradványait felnőtt korunk kezdetén.

– Inkább fogd be.

– Apa nem annyira bírja Abbyt. Csak mondom – vontam vállat, és próbáltam elrejteni a vigyoromat.

Adam fenyegetően közelebb lépett, de nekem arcizmom se rezdült. Összefontam a karom magam előtt, de ekkor Stella feljött az emeletre. Ő volt a házvezetőnőnk, amióta az eszemet tudtam. Nekem mindig úgy tűnt, mintha a hatvanas éveiben dermedt volna meg fehér kötényével és az ősz konttyal a feje tetején. Anya halála után mindent megtett, hogy pótolja a pótolhatatlant.

– Fiúk, megint mi a gond?

– A kis szemét lenyúlja a cuccaimat – kezdte azonnal Adam, mintha nem is huszonhárom lett volna, hanem tíz.

– Adam, tudod, hogy nem szeretem, ha így beszélsz Jamesszel.

Adam csak a szemét forgatta, és a hosszú folyosó végén lévő szobája felé vette az irányt.

– Elmentek ma valahová?

– Én biztos nem maradok itt – emeltem fel a kezem.

– Akkor a vacsoránál senkire se számítsak?

Egyetlen pillantást vetettem Stellára, majd a bátyámra, aki már be is csukta maga mögött az ajtót. Röviden megráztam a fejem.

– Mr. Pennington beszélni szeretne veled, mielőtt elmennél, James.

– Tök jó – sóhajtottam fel, és azonnal görcsbe rándult a gyomrom, ahogy lementem a lépcsőn apám dolgozószobájába.

A vastag tölgyfaajtó előtt erőt gyűjtöttem, aztán bekopogtam. Apa reszelős hangja hangzott fel, ahogy beléptem a szivarfüsttől terhes dolgozószobába.

– James, végre! Már egy órája mondtam Stellának, hogy hívjon ide.

A dolgozószoba közepén ácsorogva mindig furán elveszettnek éreztem magam. A helyiségben a nap minden szakaszában égett a zöld asztali lámpa. Apa szó szerint ide rejtőzött előlünk az idő legnagyobb részében, amikor épp nem a munkahelyén volt.

– Holnap tizenegyre hívtam neked kocsit a country clubba. Nekem ma este el kell mennem, de holnap ott találkozunk. Ebéd lesz fontos emberekkel, kérlek, öltözz fel rendesen! – végignézett a feszülős pólómon és a farmeremen. – Ne így! Nagyon szeretném, ha beszélgetnél Millerék lányával.

A számba haraptam.

– Tudod, hogy nem igazán vagyok oda az ilyesmiért.

– Kisebb korotokban együtt játszottatok Rachellel.

– Ja, kábé tízévesek voltunk, és akkor is megvert egy baseballütővel. Mi van vele most?

Visszagondoltam Rachel Millerre, a kusza fogára és az oldalra kötött két copfra. Abszolút gonosz kislányként élt a fejemben, bár tényleg nem találkoztam vele tíz éve, apám próbálkozásai, hogy összehozzon a „megfelelő” lánnyal, rendre iszonyatosan sikerültek.

– Most költöztek vissza New Yorkba, Rachel a Yale-re jár. Egyidős veled. Jobb család, mint Abbyé.

– Húha, akkor ha összejövök vele, hirtelen én lehetek a kedvenc fiad Adam helyett?

– James. Csak próbáld meg, rendben? Legyél vele rendes.

Bólintottam, úgyse volt értelme mást tenni. Akkoriban egyébként is túlzottan sokat vitáztam apámmal. Hosszú évek alatt ébredtem rá, hogyha engedek neki bizonyos dolgokban, az életem egyik részét legalább szabadon élhetem. Apám egyik kezével a nyakkendőjét igazgatta, másik kezévelaz ajtó felé mutatott, tehát kegyesen szabadon engedett.

– Ma este nem leszek itthon, de holnap tizenegyre jön érted a kocsi.

Hátat fordítva forgattam a szemem, de azért visszanézve bólogattam. A dolgozószobából kiszabadulva könnyebben lélegezetem, és kettesével szedve a lépcsőfokokat visszatértem a szobám biztonságába. Éppen leültem az ágyra, amikor meghallottam az apró kavicsok kopogását az ablakon. Szélesre tártam az egyik szárnyat, kihajoltam, és egy kavics majdnem fejbe talált.

– Faszfej! – ordítottam le a szomszédunkra, Samuelre, a gyerekkori legjobb barátomra.

– James! Kábé fél órája kereslek. – A házuk felé biccentett. – Apámék. – Majd messzire mutatott, amiből levettem, hogy elmentek a szülei. – Házibuli a Gyülekező után?

A hajamba túrtam. Apámra és Rachelre gondoltam, meg arra, hogy apám hamarosan elhagyja a házat, és egész este senkit se fog érdekelni, hol is vagyok. A Gyülekező a bárt jelentette, ahol mindig iszogattunk, mielőtt elmentünk volna valahová.

– Jóhogy! – mutattam fel a hüvelykujjamat. Samről el lehetett mondani, hogy tizenkilenc évesen csak a szex érdekelte, és a lányok egyáltalán nem vették komolyan a százhatvanöt centijével és a kerek szemüvegével, pedig nagyon kedves és intelligens srác volt.

– Szuper. Nyolckor Gyülekező – mondta még utoljára Sam, és azonnal továbbment, hogy másokat is értesítsen a házibuliról.

Én sóhajtva dőltem neki az ablakkeretnek. Felnéztem a tavaszi égre Brooklyn felett, a rózsaszín virágszirmok szállingóztak a levegőben. Aznap este még James Pennington voltam, egy tizenkilenc éves srác Brooklyn menő környékéről, nagy múltú zsidó családból származtam, és fényes jövő állt előttem.

Aztán a sors a Gyülekezőben más utat jelölt ki nekem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.