Régóta terveztem már bejegyzést írni a kapunyitási pánik jelenségről, de most, hogy dolgozom egy ezzel kapcsolatos regényen, így eljött az idő, hogy végre írjak is róla valamit. Lesz most szó írásról, pszichológiáról és sok-sok útkeresésről 🙂

Bizonyára mindannyian hallottatok már a kapuzárási pánikról (mid-life crisis), ami általában az ötveneseket érinti, azonban most egészen új fogalomként jelent meg a kapunyitási pánik (quater-life crisis) a pszichológiában, ami főleg a huszonöt-harminc éveseket támadja meg. Nem az a célom a bejegyzésemmel, hogy ennek a pszichés hátterét boncolgassam, hanem szeretnék beszámolni az elmúlt három évem rövid tapasztalatairól.

Olyan gyerek voltam, aki mindig tudta, hogy mit akar. Az életemet gimis koromban egyszerűnek láttam: elmegyek egyetemre, lesz egy jó munkám, családom és minden összeáll. Céltudatosan haladtam is a megvalósítás felé, kétszer felvételiztem pszichológia szakra az egyetemen, másodjára fel is vettek. Öt év alatt el is végeztem. Csupán arra nem számítottam, hogy tanulmányaim ötödik évében rájövök, hogy ez a pálya bizony egyáltalán nem nekem való. Persze a gondolat nem fogalmazódott meg bennem azonnal, ehelyett újra kopogtatott a pánikbetegség és az összes elképzelhető fóbia az ajtómon. A lelkem legmélyén már ilyenkor sejtettem, hogy az írás az én utam, oda menekültem a rettegés elől, de a kórházi munkák és az álláshirdetések sorra kacsingattak rám keltve rendesen a bűntudatot, hogy én bizony elvesztegettem öt évet az életemből. Mindeközben természetesen mindenki “pszichológusnak” hívott, “pszichológusként tudod ezt-azt”, pedig én talán egy percre se éreztem magam annak.

Közben szerencsére az írás hálás barátom volt, magazinoknál kezdtem dolgozni, alapítottam is egy egészen olvasottat, novellákat publikáltam, megírtam három regényt, elvégeztem egy prózaírókurzust, de mindig rettegtem, hogy ez sosem lesz elég. Rengeteget dolgoztam, sokszor mégis haszontalannak és lustának éreztem magam. Ennek ellenére haladtam, fejlesztettem magam tovább, míg végül egy évvel ezelőtt mertem kimondani, hogy bizony belőlem nem lesz sohasem pszichológus. Fájdalmas volt, mert előtte legalább hat évig szentül meg voltam győződve, hogy ez nekem való foglalkozás lesz. Mára azt is tudom, hogy nem vesztettem el öt évet. Van diplomám és a munkám során tudom használni a gondolkodásmódot, amit ott sajátítottam el.

A legtöbb esetben tizennyolc éves korunkban fogalmunk sincs, hogy mit szeretnénk kezdeni az életünkkel, legfeljebb azt hisszük, hogy tudjuk. De azt mindig is tudtam, hogy hivatást szeretnék, ahol nem csak pénzért megy a harc. Mára hálás vagyok, hogy a hátteremmel képes lehettem újra felfedezni saját magamat. Már megbékéltem az utammal, ami kicsivel rögösebb a szokásosnál. Persze nem érte meg bántani magamat érte, de nagyon sok tapasztalatot merítettem ebből a három évből.

Talán csak annyit tudok mondani, hogy az útkeresés nem szégyellnivaló dolog. Persze ott kacsingatnak az emberre azok is Facebookon, akiknek már minden összejött (legalábbis úgy fest), és a mindenki nagyra tágult szemekkel kérdezgeti, hogy hol is tartasz az életedben, de ez teljes mértékben magánügy. Vagy talán csak te gondolod úgy, hogy mindenkit érdekel, hogy éppen hol is jársz.

Most ezekkel a tapasztalatokkal írom Josh és Anna történetét, akik a maguk módján keresik az útjukat az élet útvesztőjében. Egy ismeretlen házban ébrednek fel mind a ketten úgy, hogy nem emlékeznek az elmúlt öt évre, és lassan fedezik fel, hogy milyen hibákat is követtek el, miközben próbálták megtalálni, hogy merre is haladjanak.

Talán meg is írom, miközben tovább keresem a helyemet. Most már nem hiszek abban, hogy harminc-, negyven-, esetleg ötvenéves koromra majd kitalálok mindent. Erről jobb minél előbb letenni, akkor kevesebb szorongást okozok saját magamnak 🙂