Chris Pennington interjú

Január végén kezdtem neki a karakterinterjúknak. Már olvashattatok egy rövid interjút Daviddel és Amyvel is, de most sokatok kedvencét, Christ fogom kikérdezni. Nagyon sok visszajelzést kapok tőletek, hogy mennyire szeretitek Christ, nekem is különleges helyet foglal el a szívemben 🙂 Christ kikérdezni ugyan egyáltalán nem egyszerű, mivel korántsem szeret a figyelem középpontjában lenni, de ennek ellenére visszarepítelek titeket oda, amikor Chris először találkozik a pszichiáterével húsz éves korában. Dr. Sullivan segítségével rászabadítottam a Proust-karakterkérdőív egy részét, meglátjuk, hogy állja a sarat 😉 A szavazás a kedvenc szereplőtökről még mindig áll a bejegyzés végén!

Chris interjú

– Nyugodtan helyezkedj el kényelmesen – mondta a pszichiáternő, majd Chris felé nyújtotta a kezét. – Dr. Carol Sullivan vagyok.

Chris kicsit fentebb emelkedett a székből és óvatosan fogadta a gesztust. Ujjait idegesen dörzsölte össze, ahogy visszasüppedt a fotelba. Először járt egy pszichiáter magánrendelésén, egy héttel ezelőtt hívta fel a fényes névjegykártyára nyomtatott telefonszámot, amikor sorban három éjszaka ébredt fel arra, hogy fuldoklik. A telefonban összefoglalta a problémáit, akkor úgy tűnt, hogy képes lesz róla beszélni ennyire könnyedén és szárazon, mintha nem is vele történt volna, de személyesen minden megváltozott. A szelíd tekintetű, harmincas orvos halálra rémisztette, Chris torka keményen összeszorult.

– Arra gondoltam, hogy ma ne beszélgessünk a problémádról – mosolygott Sullivan. – Hoztam pár bemelegítő–kérdést, hogy jobban megismerjük egymást. Mit szólsz ehhez?

Chris megköszörülte a torkát és bizonytalanul bólintott, sóvárogva nézett a vizes kancsóra, de abból se mert kérni. Időre volt szüksége, hogy feloldódjon. Dr. Sullivan kitalálta a kívánságát, és azonnal öntött a poharába.

– Hidd el nekem, hogy első alkalommal mindenki nagyon ideges ebben a székben.

– Igen? – nevetett fel Chris, miután kortyolt egyet a vízből. – Ennyire biztos nem.

– Kezdjük a kérdésekkel, jó?

Chris bólintott, idegesen tördelte az ujjait, miközben a szoba berendezését kémlelte. A keze hideg volt a kinti meleg ellenére is.

– Mit tartasz a legnagyobb sikerednek az életben?

– Hogy felvettek a Columbia jogi karára, és hogy elköltöztem egyedül New Yorkba. Ez épp elég nehéz volt, otthon kellett hagynom egy időre az öcsémet…és az nem volt egyszerű.

– Ma még nem kell semmibe sem mélyen belemenned, amibe nem akarsz. Csak lélegezz nyugodtan!

– Igyekszem – mosolyodott el újra Chris.

– Mi az elképzelésed a teljes boldogságról?

– A nyugalom – sóhajtott fel. – Nekem a teljes boldogság az lenne, hogyha nem lennék ideges, hogyha szorongás nélkül elbírnék egy szóbeli vizsgát, ha tudnék rendesen aludni. És ha az öcsém is megtalálná a helyét a világban.

–  Most egyáltalán nem így érzed magad, ugye?

Chris megrázta a fejét, és újra a pohár után nyúlt.

– Mikor és hol voltál a legboldogabb?

– Hú. Talán egy családi nyaraláson a George–tónál, amikor olyan tizenhárom éves lehettem, David meg tíz körül volt. Apával hármasban voltunk. Az nagyon szuper volt, akkor mintha minden a helyén lett volna. Sajnos csak tíz napig tartott.

– Kik a hőseid a mindennapi életben?

Chris kezében megtorpant a pohár, zöld szeme erősebben csillogott a délutáni fényben.

– Apa. Tudom, hogy sokat hibázott, de ki nem? Nekem akkor is a hősöm marad.

– Mi a legnagyobb félelmed? – kérdezte kissé óvatosabban Dr. Sullivan.

– A veszteség. Mást már nem tudnék elveszíteni. Nagyon féltem, hogy apa vagy az öcsém meghal, és az egyik rémálmom vált valóra, amikor apa balesetet szenvedett – a hangja megremegett.

– Mi az, amit a legjobban megbántál az életedben?

Chris egy pillanatra megdörzsölte a homlokát, újra az ablak felé nézett.

– Nem könnyű kérdésekről volt szó? – mosolyodott el szomorúan. – Azt bántam mindig, hogy nem tudtam jobban vigyázni az öcsémre. Hogy nem tudtam békét teremteni, pedig nagyon akartam. Hogy nem vagyok képes egyedül feldolgozni a problémáimat.

– Ez elég soknak tűnik így egyszerre.

– És még mennyit nem soroltam fel.

– Akkor kérdezek egy könnyebbet utoljára. Szerinted mi a legjobb tulajdonságod?

– Ez lenne a könnyebb kérdés? – nevetett fel Chris. – Ez eddig a legnehezebb!  Talán szorgalmas vagyok és kitartó? De szerintem nincs túl sok jó tulajdonságom, inkább csak akadályozom magam mindenben.

– Ezeken a gondolatokon se árt majd változtatnunk – mosolyodott el Sullivan.

Chris válla leengedett, megkönnyebbülten sóhajtott fel, pedig tudta, hogy a jövőben rengeteg mindenről kell még beszélnie. Dr. Sullivan szemében szimpátia csillogott, ami lassan enyhítette a szorongását, de ennek ellenére alig várta, hogy kilépjen a szabadba, és vegyen egy mély levegőt.


4 thoughts on “Chris Pennington interjú

  1. Mikorra várható a 3.könyv? 🙂 Mosg olvastam el az első kettőt és félek függő lettem, elvonási tüneteim lesznek attól tartok. 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.