Írók egymás között – A kritikáról

Ebben a hónapban a visszautasítás egyik kedves ismerősét fogjuk megvizsgálni, ami nem lesz más, mint a kritika. Bevallom, hogy már nagyon régóta tervezek írni egy ilyen bejegyzést, hiszen amióta megjelent az első regényem, azóta a kritikák nagyobb számban áramlanak felém. Elmesélem, hogyan is reagálok rájuk, milyen érzések is keringenek bennem, hogyha egy-egy rosszabb kritikát kapok. Remélem, velem tartotok ezúttal is. Klári és Fanni bejegyzését itt és itt találjátok.

A Maradj velem megjelenése előtt is kaptam már kritikákat novellákra. Bétáktól, ismerősöktől, zsűritagoktól. Bevallom őszintén, hogy egy novellára teljesen más élmény volt kritikát kapni, mint a regényemre. Amikor elsőkönyves lettem, szinte azonnal belém lopózott a frusztráció, hogy mi lesz, hogyha nem fogják szeretni a könyvemet az olvasók? Hogyan fogok megküzdeni a negatív véleményekkel?

Szerettem volna, hogyha sokan olvassák a könyvemet, de tudtam, hogy ez azzal fog járni, hogy bizony nem mindenkinek fog tetszeni. Ráadásul, itt nehezítő tényező, hogy ez a regény bizony sokat jelent számomra. Ez volt az első olyan írásom, aminél csupaszra vetkőztettem a lelkem, mintha kiszedtem volna egy fontos darabot magamból, és az emberek elé tettem volna, hogy bíráljanak. Persze, vannak írók, akik azt állítják, hogy nem kellene így érezni, épp ezért nem is „érdemes” olyan regényeket írni, amik fontosak nekünk, de én úgy érzem, a történetmesélésnek így van igazán értelme. A Pennington-testvérek sorozat életem egy nehéz időszakában íródott, engem is támogattak ekkor a szereplőim, a regényeket pedig szinte már a gyerekeimnek érzem. Na, de hogyan is lehet elfogadni, hogyha az ember gyerekét bántják?

A legnagyobb szerencsém az, hogy a regényt szeretik az olvasóim. A Molyon 91%-os értékelésen áll, és bevallom, hogy a megjelenés után ádázul vadásztam a véleményeket, hiszen végre olvasni, értékelni fognak, kapok igazi, olvasói visszacsatolást. A megjelenésben számomra ez volt a legizgalmasabb. Persze, sokszor izzadó tenyérrel kattintottam rá az értékelésekre, hogy vajon hány csillagot is kaptam. Szerencsére a megjelenés első hónapjában áramlottak a jó vélemények, a jó értékelések, és tényleg olyan bloggerektől is gyönyörű dicséreteket kaptam, akiknek a mai napig sokat adok a szavára.

Aztán egyszer jött egy 0.5 csillag. És most teljesen őszinte leszek veletek, és elmondom, hogy sírtam. Valószínűleg nem a világ legérettebb kritika-feldolgozása, de ez a bizonyos értékelés egészen szíven ütött. Író vagyok, érzékenynek születtem. Ráadásul van, amikor a kritikák épp rossz pillanatban találják meg az embert. Nem szoktam tőlük elásni magam, elgondolkozni azon, hogy soha többé nem írok, általában pár órára beleeszik magukat a fejembe, aztán továbblépek.

De térjünk vissza a félcsillaghoz. Ugyanis ez az értékelés nem arról szólt, hogy engem építsen, hogy adjon nekem valamit, amivel jobbá tehetném magam, hiszen tulajdonképpen ezt vártam volna én a kritikáktól. Azt, hogy adjanak valami tanácsot, útmutatást a jövőre nézve, hogyan lehetnék jobb író. Viszont rájöttem, hogy nem minden kritika fogja ezt magában foglalni. Néhány csak valamiért meg akar dobálni, meg akar vetni a gondolataimért, a karaktereimért, a történetemért. És ekkor persze beleütköztem abba a tehetetlenségbe, hogy ezzel én aztán ezzel semmit sem tudok kezdeni. Nem tudok mást adni, mint saját magam, a saját gondolataimat, a saját belső lelki világomat és a saját világnézetemet. Ennek ellenére fájdalmas, hiszen csupaszon állok mások előtt a könyvemmel, mintha tényleg a lelkem darabjai lennének szétszórva a könyvesboltok polcaira, és mindenki mondhatja azt róla, hogy ki nem állhatja vagy imádja. Ez bizony alapvetően együtt jár ezzel a hivatással.

Aztán persze, idővel tanul az ember, és rájön, hogy ez a dolog nem mindig arról szól, hogy ő lehetne-e jobb. Persze, régen, amikor bétáztak, építő kritikákat adtak, úgy szívtam magamba a tudást, mint a szivacs. Akkor jobb akartam lenni, meg akartam tanulni, hogyan is kell jobban átadni a gondolataimat. Aztán elértem egy szintet, és rájöttem, hogy a kritikák között is szelektálni kell, hogy kire is hallgatok, és ki az, akinek egyszerűen nem tudok megfelelni, mert nem tetszem neki.

Szerintem a kritikafogadásban ez a szelektálás az egyik legnehezebb. Hogy mikor fogadjuk el, és mondjuk azt, hogy ebben a munkában nincs meg benne minden, amit bele tudtam volna tenni, vagy benne kellett volna lennie, vagy egész egyszerűen valakinek szubjektíven nem tetszik a könyvünk. Milliónyi könyv van a világon, milliónyi emberrel. Ahogy Fanni is szoktam nekem mondani, nem tudok mindenkinek megfelelni. Azt hiszem, ez egy hosszadalmas tanulási folyamat. Stephen King Az írásról című könyvében azt mondta, hogy ő már tíz éve adott ki könyveket, amikor elfogadta, hogy bizony nem fog tetszeni mindenkinek, amit csinál. Nehéz megtalálni az arany középutat az alázat, a kritikák beépítése és a szubjektív olvasói (esetleg írótársi) vélemények között. Én magam is az út elején állok, hiszen még mindig torkon tud ragadni egy-egy rosszabb vélemény. Épp emiatt minden olvasót arra ösztönzök, hogy építően kritizáljon a közösségi felületeken, gondoljon arra, hogy az író is ember. Ennek ellenére írjon őszinte véleményt, hiszen szerintem minden író arra vágyik, hogy halljon arról, milyen hatást is ért el a munkája.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.