Nagyon sokat gondolkoztam, hogyan is foghatnék bele a személyes blogolásba a szorongásommal kapcsolatban, vagy hogyan is találhatnék vissza ehhez a témához. A személyes bejegyzéseim ugyanis abszolút nem idegenek a blogtól, ezért úgy gondoltam, szeretnék visszatérni ehhez a témához. Ráadásul tegnap nagyon érdekes élményben volt részem Az írás és személyiségfejlődés című kurzuson, ahol éppen az út, az utazás volt a téma, ezért úgy gondoltam, belefogok ebbe a bejegyzésbe. Nagyon örülnék, ha adnátok visszajelzést, hogy olvasnátok-e szívesen még többet a szorongásos “kalandjaimról”! Azt hiszem, valahol a blogbejegyzések célja az, hogy közelebb hozzam a szorongást, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, segítsünk egymásnak, és ne magunkban tartogatva szégyelljük az érzéseinket. Közben szeretnélek titeket bátorítani, hogy meséljétek el, miről szeretnétek tőlem még hallani a témában, miről meséljek még többet, ami érdekelne benneteket!

Először is úgy gondoltam, összefoglalom a helyzetet. Ha esetleg nem tudtátok volna róla, szorongással, pánikbetegséggel és mindenféle szuperséggel küzdök gyerekkorom óta. Vannak nehezebb és könnyebb időszakok az életemben. Próbáltam már milliónyi terápiát, tisztában vagyok a problémám hátterével, jártam pszichológushoz, gurukhoz, szerintem már végigpróbáltam a lehetséges megoldások összes skáláját. Aztán 2016-ban valamelyest békére leltem az állapotommal kapcsolatban. Nekem az elfogadás nagyon sokat jelentett, hogy újra képes legyek a mindennapokban a magam furcsa módján funkcionálni. Emellett a jóga és a meditáció az, ami segít abban, hogy szinten tartsam a részleges nyugalmamat.

Viszont a helyzetem továbbra is különleges. Vannak egyszerű, hétköznapi dolgok, amelyek számomra a világ legnehezebben megoldható dolgai a mai napig. Hozzáteszem, hatalmas utat tettem meg addig, hogy a mai napra már “csak” ennyi problémám legyen. Számomra a tömegközlekedés egyedül felér a világ legborzasztóbb élményével, épp ezért, ha lehet, kerülöm, ami igencsak érdekes megoldásokra sarkall a hétköznapokban. A szorongásom másik top kedvence tavaly december óta a repülés, ami azért vicces, mert Angliában élek, és bizony évente tíz-tizenöt alkalommal kell repülőre ülnöm (főleg, hogy szeretek új helyeket is felfedezni). A repülés egyedül számomra lehetetlen feladat, így általában a férjem vagy anyukám szenvedi meg a tüneteimet mellettem.

A szorongásaim és félelmeim nap mint nap kihívások elé helyeznek. Néha elkeserítenek, valamikor felbátorítanak, hogy mennyire jól tudom ezt az írásban felhasználni. Még tavaly szeptemberben határoztam el, hogy beiratkozom az írás és személyiségfejlődés című kurzusra, ami akkor nem tűnt úgy, hogy személyes kihívás elé fog állítani. Ezzel szemben két hete tart a kurzus, de mind a kétszer rendesen megszenvedtem, mire a kedves, aranyos csoportba kerültem a székemre. A szívem zakatolt, a kezem remegett, egyszer elnézést kérve ki is mentem. A szégyen volt az, amit a legnehezebben vetkőztem le az évek során, és még a mai napig is rám tapad sokszor.

Viszont az előző két heti órák rávettek arra, hogy kézzel írjak pár személyes bejegyzést a füzetembe. A tegnapi órán épp az “utazás” volt terítéken, amiről a körülöttem ülő tíz embernek főleg az életút jutott az eszébe. Nálam az életút összefonódott azzal a félelemmel, amit a hétköznapokban megélek.  Az írásaim persze csak furcsa, később felhasználhatatlan katyvaszként formálódott ki előttem, és a szerencsétlen, két órás kurzus után két napig kell “felépülnöm” a szorongás utótüneteiből, de talán mégis megéri.

A szorongásos bejegyzések írása mindig olyan űrt hagy bennem, hogy tanácsolnom kellene valamit, tanulságot kellene levonnom a saját nehézségeimből, hogy legalább másnak hozhassak könnyedséget. De a hosszú idők folyamán talán pontosan arra jöttem rá, hogy a tanácsok semmit sem érnek. Mindenkinek önmagában kell megtalálnia a lelki béke apró morzsáit, a felszínre hoznia azt, amit szeret magában. Elizabeth Gilbert szerint is az egyetlen megoldás, ha közel tartjuk magunk mellett a félelmeinket, nem akarjuk őket elnyomni, mert akkor ténylegesen az életünkre törnek. Azt hiszem, Liz Gilbert szavait szeretném a legjobban megfontolni, beépíteni az életembe.

Félelem: ” Felismerem, és tisztelem, hogy a része vagy a családnak, és sosem taszítalak ki semmilyen tevékenységből, de ennek ellenére a javaslataidat SOSEM fogom követni. Lehet helyed és lehet véleményed, de nincs szavazati jogod. Nem érintheted meg a térképeket, nem javasolhatsz kitérőket, nem babrálhatsz a hőfokszabályzóval. HAVER, még csak a rádióhoz sem érhetsz hozzá! De mindezek felett, drága kedves, ismerős barátom, amit igazán megtiltok, hogy te VEZESS! – Elizabeth Gilbert