A meta-pánik, avagy hogyan buktam mélyre

Még január végén írtam nektek egy blogbejegyzést, ahol is úgymond fogadalmat kötöttem, hogy sokkal többet fogok beszélni nektek a szorongásról és a pánikbetegségről. Majdnem két és fél hónapig ezt teljesen elhanyagoltam, ugyanis február közepén és márciusban újra mélyre buktam. A hetekben döbbentem rá, hogy a mentális egészségről való blogolásnak nem csak azokról a történetekről kell szólnia, amikor is az ember már dicsőségen átevickélt a túlpartra és átadhatja a tapasztalatait, hanem érdemes megosztani azt is, hogyan ment újra le, hogy aztán fuldokolva, de megint kicsit kiemelje a fejét a víz alól. Ezért úgy döntöttem, hogy írnom kell a mostani visszaesésemről.

Utólag visszanézve az elmúlt két évemre, mondhatom azt, hogy szépen haladtam előre. Egyedül sétáltam messzi távokra, képes voltam pánikrohamosan felülni a buszra, és hazarepülni úgy, hogy előtte napokig nem aludtam. Ez nálam a szép haladás része volt. Januárban viszont újra frusztrált lettem. Hirtelen úgy éreztem, semmi sem jó. Idegeskedtem, hogy képtelen vagyok nyugodtan buszra szállni egyedül, elegem volt a saját korlátaimból. Elveszítettem a kapcsolatomat a hálával, pedig mondhatjuk, hogy az életem minden területén békét találhattam volna. Három kiadott könyvem van, két aláírt könyvszerződésem. Sikerült elérnem az álmomat, hogy műfordítóként dolgozzak. Anyagilag is kezdem kiegyensúlyozni magam, és a szuper férjemmel arra készülünk, hogy lakást vegyünk Angliában. Ennek ellenére is azt éreztem, hogy megfojtanak a negatív gondolatok. Hiszen Angliában még két év után is csak formálódik a baráti társaságunk, az időjárás meglehetősen rémes, a munkám elkezdett stresszes lenni. Meg egyébként is, miért nem vagyok képes szorongás nélkül megoldani hétköznapi feladatokat? Miért nincsen több barátunk Angliában? Miért nem süt többet a nap? Kereshetnék ennél is jobban? Be kellene bizonyítanom még több területen is, hogy értékes vagyok?

Aztán jött a régi barátom: a pánik. Az utcán sétálva lepett meg. Esténként már pár kilométerre elsétáltam a férjem elé egyedül, és nagyon szerettem a dolgot. De aztán a pánik elkísért. Elkísért az írókurzusra, ahová jártam. Képtelen voltam felülni a vonatra a belváros felé egyedül. Elkísért a buszon az autópályán, ahol nem bírtam hirtelen kiszállni. Aztán már újra mellém szegült attól is, hogy egyedül voltam itthon (mint ahogy minden nap tíz órát egyedül töltök). Képtelen voltam elmenni a férjem elé a legközelebbi buszmegállóba is pánik nélkül. És akkor jött a meta-pánik (a fogalmat Matt Haigtől kölcsönöztem), amikor is fejvesztve elkezdtem pánikolni azon, hogy megint pánikolok. Hogy ugyanoda jutok, mint Krakkóban, ahol alig mertem a szemetet is levinni. Ráadásul dühös is lettem, azt hittem, már ezen régen túl vagyunk, hogy végre nyugodtan élhetem az életem.

Jó pánikosként pánikolva a régi megoldásaimhoz kaptam. Fejvesztve. Vergődtem a szorongás csapdájában, hiszen mi is lesz így az életemmel? Hogy ülök így repülőre, amikor át se tudok menni az utcán? Haza kell költöznöm, amikor Angliában ennyire szépen alakul az életem? Amikor azt tervezem, hogy egyetemen fogok kreatív írást tanulni? Rettegni kezdtem, hogy saját elmém csapdája megakadályoz az álmaimban.

Nem dicsőséges, de lemondtunk két nyaralást. Elveszítettünk két repülőjegyet Portugáliába és Írországba. Buktunk rajta nem kevés pénzt, amin hosszasan rágtam magam. Aztán két hétre itthon maradtunk a férjemmel, hogy egy kicsit lekapcsolódhassak az életemről. De persze a legszebb az, hogy az embert mindenhová követi az elméje.

Tudtam, hogy mit kellene tennem. Elfogadnom a szorongást, elfogadnom önmagamat, ahogy régen tettem, és lassan gyógyulni kezdtem. Nehéz úgy elfogadni, hogy az ember ne beletörődjön vagy belesüppedjen az állapotába. Az elfogadás nem feladás. Viszont az, amit márciusban kezdtem művelni inkább kapálózás volt, mint elfogadás. Viszont ez a kapálózás végül csak emlékeztetett arra, hogy mivel is gyógyultam meg majdnem teljesen.

Visszamentem a pszichológusomhoz. Minden egyes nap jógáztam és elkezdtem futni. A futás először rémes volt, hiszen a legnagyobb félelmemmel kellett szembenéznem. Emellett elkezdtem magnéziumot és halolajat szedni, miközben vettem három tankönyvet az Acceptance and Commitment Therapyról (amiket még nem olvastam el), amit a pszichológusom javasolt. Ja, és persze vadul hallgattam a pánikos hangoskönyveket. Kerestem a meditációkat, a hipnózist. Újra kutattam a szent grált, amibe kapaszkodhatnék. Éjjel-nappal.

Persze, már régen megvolt, hogy mibe is kell kapaszkodnom. Csak saját magamba. A meditáció, a mindfulness, a mozgás és az elfogadás voltak az én megváltóim. Hogy amellett tettem le a voksomat, hogy nem szedek gyógyszert, hogy elköltözöm Angliába a rettegésem ellenére is. Hogy a szorongással együtt felülök a repülőre, hogy elfogadom a nehezebb napokat is.

Lassan eljött pár nyugodtabb óra. A nap néha kibújik a felhők közül, és vannak nyugodt pillanataim. Aztán két hét múlva repülőre kell ülnöm a férjemmel és anyukámmal, hogy lássalak titeket is a Könyvfesztiválon. Sokszor rettegek, hogy mindenkit cserben hagyok, de szeretnék bátor lenni, és beszélni erről, mert fontos. Mert ha bevallom a gyengeségeimet, sokkal erősebbnek érzem magam tőlük. Szerettem volna viccesebb történeteket megosztani a szorongásról. Tavaly már néha sikerült is humorral kezelnem a kapcsolatunkat, de idén megint túl komollyá vált. Ennek ellenére köszönöm, hogy elolvassátok, amit írtam. Beszéljetek nyíltan a lelki egészségetekről. Nagyon fontos, hogy ne hordozzuk tovább magunkban a szégyent, és menekülés helyett megpróbáljunk élni a korlátaink ellenére is.  Talán a bejegyzésem nem szolgál annyira praktikus útmutatóként, hogyan ne szorongjunk. Nem tudja megmondani, mi is a megoldás, de talán megnyugvást hozhat másnak is a nehéz pillanatokban!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.