Írók egymás között: a munkamódról

A havonta jelentkező Írók egymás között rovatunk témájának most a munkamódot választottuk. Ha olvassátok a bejegyzéseinket, akkor tudjátok, hogy Fanni, Klári és Emma is írnak a témában, a nevükre kattintva meg is ismerhetitek az ő módszerüket.

Hasonló bejegyzést írtunk már a Hogyan hozzuk magunkat írós hangulatba bejegyzésünk kapcsán. Érdekesség, hogy megint a NaNózok, áprilisban éppen a NaNoCampen vállaltam magamra 15 ezer szót, így megint élesben meg tudom figyelni a munkamódomat, ugyanis igyekszem legalább húsvétig minden nap írni.

Lehet, már meséltem arról, hogy nem vagyok egy nagy jegyzetelő író. Általában 1-2 oldalnyi kézzel írt, esetleg notepadbe levésett jegyzetem van a regények elején, hogy kábé mit is akarok csinálni. Ilyenkor a karaktereknek vázolom le a nevét, a születési dátumát, a történet helyszínét, pár alapdolgot. A vicces az, hogy sokszor el is veszítem ezeket a jegyzeteket, mert van hogy évekre elsüllyesztem, aztán amikor visszatérek egy regényhez fogalmam sincs, mit vázoltam fel, esetleg már teljesen meggondoltam magam. Szóval, nagyon hasznosak 😀

A munkamódomat egyébként az ülj le és írj nagyon jól példázza. Kényelmes tempóban írok, hetente 3-4 alkalommal 700-1000 szót, ez a NaNókkal együtt évente eredményez egy 80-110 ezer szavas regényt. Ez így megy nálam jó pár éve.

Csak lineárisan tudok írni. Nem látok előre sok jelenetet, néha tudok egy-egy kulcsfontosságú dolgot, ahová el akarok jutni, de menet közben sokszor változik, mi is történik. Ez természetesen magával hoz egy olyan frusztrációt, hogy lehet sose lesz a kéziratból semmi. És tényleg így van, a korai szakaszban lévő kéziratkezdemény elveszítésének esélye igen magas. Általában 20-30 ezer szónál érzem már azt, hogy ebből lesz is valami. Nem tudok előre vázlatolni, számomra az rettenetesen unalmas, akkor olyan, mintha erőszakosan korlátoznám a karaktereket. Egyszer Stephen King azt mondta, hogy az írás olyan, mintha egy fonalat fejtenél fel, amelynek mentén csodálatos dolgokra találhatsz, ezért nem akarod magadnak előre lelőni a poént. Ezzel én is így vagyok 🙂

Írás közben a Word dokumentumom végén pár kulcsszóval szoktam jelezni, mi is fog következni. Elképesztő érzés, amikor a regény végén már meg tudom számolni a jeleneteket, hogy körülbelül mennyi is kell a végéhez. Az Emlékezz rám most ilyen fázisban van közel a 90 ezer szónál. Látom előre a jeleneteket, de még így is toldok be néha újakat, amikor azt érzem, még valamire szükségem van.

Egyébként az írós munkamódszerem nagyon hasonlatos a szabadúszó fordítós-szerkesztős mindennapjaimra. Előre meghatározott mennyiségeket írok kényszeresen, és ehhez kábé tűzön-vízen át tartom magam. Nagyon fegyelmezetten tudok dolgozni, nagyon ritkán írok úgy, hogy rám tör a halaszthatatlan inspiráció. De viszont van úgy, hogy egy egyszerű írós délután az apró kis írós sarokban sírós-felszabadulós inspirációtól fűtött órákká változik. Ez olyan, mintha végre vennék egy friss levegőt egy tavaszi délutánon.

Miután a kézirat elkészült, pihenni szokott legalább egy hónapig. Később aztán visszatérek rá, átolvasom (kijavítom az azonnal kiugró ordító fogalmazási hibákat, amit aztán még milliom átolvas követ), megnézem a szerkesztésre írt jegyzeteimet a dokumentum végén (olyan is van :D), aztán pedig az előolvasóimnál landol, akik igazán lelkesek szoktak lenni. Ha ők sem találják rémesnek az irományt, akkor szoktam a kiadómhoz küldeni a kész kéziratot.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük