Mivel éppen ma vagyunk két hónapja teljes karanténban, ezért úgy döntöttem, megérdemel ez a különleges hónapforduló egy blogbejegyzést. Mi történt velünk? Milyen is itt Angliában a helyzet? Hogy éljük meg a bezártságot? Ha érdekel, akkor olvassatok tovább. Írtam az első pár hetekről is, amit ide és ide kattintva elérhettek.
A férjemmel március 13-án vonultunk önkéntes karanténban, aztán március 23-án lezárt az egész ország. Ezután tényleg nehéz, kemény hónapok jöttek. Az Egyesült Királyság ez alatt a két hónap alatt Európa egyik legsúlyosabban érintett országa lett. Akármennyire is nem akartam, beengedtem a híreket, sajnos tudnom kellett róla, hogy merre is haladunk. Borzalmas volt nézni, ahogy napról napra egyre rémesebb híreket jöttek a fertőzési és halálozási adatok felől. Először úgy éreztem, muszáj megfigyelnem a körülöttem lévő világot, aztán valahogy lassan, de szépen biztosan beletörődtem a helyzetbe. Mantráztam, naplóztam, jógáztam, és próbáltam elfogadni a körülöttem lévő, megváltozott világot.
Nálunk a férjemmel ez a két hónap karantén annyit jelentett, hogy konkrétan egymáson kívül nem érintkeztünk más emberrel ez alatt időszak alatt. Angliában nincs fodrász, nincsenek nyitva az üzletek, igazából sehová sem lehet menni. Egyedül élelmiszerboltba, gyógyszertárba és orvoshoz. Az első pár hétben engem az élelmiszerboltok forgatagától is rázott a hideg, ezért megszálltam az online élelmiszer-kiszállítási lehetőségeket (ahogy rajtam kívül még millió ember így tett), így sikerült azt elérnem, hogy öt hétig boltban sem voltunk. (Ez kemény energiabefektetés volt a részemről, hosszú napokon át frissítettem az oldalakat, hogy találjak időpontot :D) Múlt héten merészkedtünk ki először, de most újabb kábé egy hónapos böjtre készülök.
Éppen a mai napon kezdtek lazítani Angliában az intézkedéseken – ami egyébként elég nagy felháborodást keltett, mert az esetszám csökkenés még nem annyira támasztja alá a lazítást -, de eszerint már naponta többször is kimehetünk sétálni a szabadba, elmehetünk messzire is, nem csak a ház környékére. És visszaengedték azokat dolgozni, akik nem tudják otthonról végezni a munkájukat. A boltok/fodrászok még ugyanúgy nem nyitottak ki (nagy hír, hogy kinyit a Starbucks kiszállítósra és elvitelre), de jóval nagyobb engedményeket nem tettek. Emellett mindenkit óva intenek a tömegközlekedés használatától. Hatvan oldalas tájékoztató érhető el a kormány oldalán, hogy mit csinálhatunk és mit nem (ezt azért csak átfutottuk). Érdekesség, hogy beindítottak egy kutatást is, ahol a fertőzöttséget mérik fel, és az én férjemet pont kiválasztották a résztvevők közé, úgyhogy kapni fog házi koronavírus tesztet. Micsoda izgalmak történnek velünk 😉
Anglia próbál egy kicsit a helyzethez alakulni, Stratfordban szeretnék gyalogosbaráttá tenni a belvárost úgy, hogy lezárnak pár utat, hogy így könnyebben be tudjuk tartani a két méteres távolságot az emberektől. Ezt még ugyan nem tudjuk, megvalósul-e, de mi örülnénk neki, hogyha a szépséges belvárosban is sétálhatnánk majd a nyár folyamán.
Nálunk mondhatjuk, semmi sem változott az enyhítések mellett. Szerencsére a férjem munkahelyén továbbra is csak az otthoni munka lehetséges, így a napjaink mondhatjuk, hogy olyanok lettek, mintha egy időhurokból vágták volna ki őket. Este lefekszünk és másnap minden ismétlődik elölről 🙂 Ez alatt a két hónap alatt borzasztóan hálás lettem az apró dolgokért. Azért, hogy minden reggel a férjemmel nézhetem gabonapehely mellett az Ellen Showt (aki szintén karanténban van otthon, nagyon vicces, lessetek bele, ha van kedvetek), hogy mindig délelőtt dolgozok, aztán együtt ebédelünk a konyhában a férjemmel, délután pedig általában írok. Esténként a mellettünk lévő játszóteret futjuk körbe, lassan visszatérek a futáshoz is (felszerelkeztem nyári futóholmikkal egy pro sportmelltartóval és rövidnadrággal is). A két hónapja fénypontja mindenképpen a jó idő volt, ami elérkezett Angliába, így rendeltünk kerti bútort és tudtunk teljes napokat kint tölteni a kertben (sütögetni és iszogatni). Rendeltünk rengeteg mindent, hogy a házat szépítgessük, bár jó pár dolgot hátrasoroltunk, például a festésünk és a könyvköltöztetés idén biztosan elmarad.
Érzelmileg először nagyon hullámzóan éltem meg a karantént. Az előző bejegyzéseimben be is számoltam róla, hogy mennyire megérintett a hipochondria, folyamatosan a vírus tüneteit észleltem magamon, mostanság viszont megszállt egy furcsa nyugalom (kivétel, amikor jön egy újabb furcsa tünet, de nálam ezek a normál élet részét képzik). Az utóbbi pár hétben észrevettem magamon, hogy olyan feladatokat csinálok meg szinte csak, amiket tényleg fontosnak érzek, és sokkal kevésbé rohanok. Ráébredtem, hogy az elmúlt hét évem arról szólt, hogy folyamatosan rohantam valami után (munkakeresés, pénz, publikálás, még több publikálás, a pánikom megszüntetése, nem lemaradni a többiektől, haladni, haladni, haladni), az utóbbi két hónapban pedig lassan ráébredtem, hogy most sikerül a jelenben lennem. Mivel a jövő bizonytalanná vált, nem igazán tudok abban élni. Itt kell lennem, így épp csak azzal foglalkozok, ami aktuális. Nem azzal, hogy hogy legyen még több, még jobb munkám, legyek még jobb, még erősebb, hanem legyen elég az, ami van.
Ráadásul megszállt némi nyugalom azzal kapcsolatban is, hogy nem kell jelenleg utaznunk sehová. Úgy érzem, erősödhetek. Bár tudom, nehéz lesz a nyár, mert a férjemmel már elhatároztuk, hogy idén elengedjük az utazást, és talán ősszel látogathatunk csak haza (egyébként mindig egy-másfél hónapot szoktam Magyarországon tölteni nyáron). Sajnos túl kockázatosnak érezzük a repülést, meg ugye a kötelező karantén is erős terheket róna ránk. Épp emiatt elhatároztuk, hogy végre valóra váltjuk az álmomat, és szerzünk kiscicát. Úgy fest, a projekt jól alakul, és június végén végre lesz egy saját cicánk, ami körülbelül öt éve nagy vágyam.
Szóval, azt kell, hogy mondjam, jól vagyunk. Átalakultunk a helyzethez, belesimultunk, de úgy érzem, most sikerült egy kicsit lelassulnunk. Nem tervezni, itt maradni, hálát adni annak, ami körülöttünk van. Legjobban az hiányzik, hogy a barátainkkal, családunkkal találkozzunk, de szerencsére így is igyekszünk tartani a kapcsolatot. Nyárra nagy sétákat tervezek, sok írást, olvasást. Nem rohanást, nem élményhalmozást, csak a lassú szépségek szemlélését. Úgy érzem, ezt most nagyon jót tesz a megtépázott mentális egészségemnek még akkor is, ha odakint tombol a járvány és másokat most ér el igazán a pánik. Áprilisban lassan leszűkültek a kívánságaim, csak annyit szerettem volna, hogy mindenki maradjon egészséges a szeretteim közül, és mi is legyünk rendben.
Remélem, ti is jól vagytok <3
