25 nap karanténban, avagy hipochondereknek nem való a világjárvány

Úgy gondoltam, eljött az idő még egy karanténos blogbejegyzésnek, hiszen olyan, mintha az érzéseim minden egyes nap más hangot ütnének meg. Hiába olyan, mintha leállt volna a világ és nem mozdulna az idő, szinte percről percre változik minden körülöttünk. Most megpróbálom összefoglalni, hogyan is vagyunk, mik is történnek velünk.

Akik követitek a blogot, tudjátok, hogy a soraimat Angliából, pontosabban Warwickshire-ből, Stratford-upon-Avonből írom. Angliában korábban kezdődött a járvány, ezért a mai napon már 50 ezer körüli regisztrált beteg van az országban, úgyhogy nálunk a karanténszabályok betartása már nagyon fontos. Az ország mondhatjuk, hogy majdnem teljesen leállt, bezárt minden, ami nem élelmiszerbolt (pubok, éttermek, gyorséttermek, kávézók, ruhaboltok, műszaki boltok és még sorolhatnám). Mindenhonnan áramlik felénk, hogy be kell tartanunk a szabályokat, mert sajnos elég súlyos a helyzet az országban. Sőt, már az is felmerült, hogy elveszik tőlünk a kinti testmozgás jogát is, de reményeink szerint ez még nem fog bekövetkezni.

Mi a férjemmel már huszonöt napja vagyunk önkéntes karanténban. Legutóbb múlt kedden mentünk el bevásárolni, ami előtt természetesen napokig szorongtam, és még egy héttel ezután se tudtam feldolgozni, hogy ilyen veszélynek tettük ki magunkat 🙂 Szorongós hipochonderként nem vagyok egyszerű helyzetben, mondhatjuk, hogy minden második nap produkálok valamilyen felsőlégúti tünetet, most épp a torkom fáj és szipogok. Annak ellenére, hogy tudom, mennyire kevés az esélye, hogy elkapjuk bezárva a vírust, a szorongás nálam mindig ilyen formában mutatkozik meg. Épp ezért igyekeztünk mindent fertőtleníteni, amit a boltból hoztuk, a száraz élelmiszerek közül még mindig van, amit karanténban tartunk. Nálam sajnos az egészségszorongás a hétköznapokban is elég durva méreteket ölt, úgyhogy sejtettem, hogy ezen egy világjárvány sem fog “segíteni”.

Mondhatjuk, hogy épp ezért hosszú órákon át keresgéltem az interneten, hogy melyik bolt szállítana nekünk élelmiszert. Nem jártam először hatalmas sikerrel, a legtöbb helyen három-négy hétre előre betelt minden kiszállítási lehetőség. (Egy népszerű angol áruházláncnál digitális sorba állítottak, ahol “csupán” 200 ezer ember állt előttem.) A kinti vásárlás traumája után rátaláltam egy családi vállalkozásra, akik általában éttermeknek szállítanak, de a vészhelyzetre való tekintettel átállták arra, hogy házakhoz is visznek holmit. Ez is okozott vicces helyzeteket, ugyanis ők mindenből ipari mennyiséget hoznak. (A férjem szeretett volna gofrit rendelni, de csak nyolcvan darabos kiszerelés volt és atöbbi). De a történetek annyi pozitív vége lett, hogy sikerült négy hét után lisztet szereznem, és most annyira fel van töltve a hűtőnk (például Cheddar sajtot már árulhatnánk is, van itthon két és fél kiló fagyasztva), hogy legalább három hétig nem kell kimennünk. Most kreatívan abból főzünk kaját, ami itthon van.

A szorongás és a félelem mellett történnek jó dolgok is. Három év után a karantén idején ért el igazán az az érzés, hogy Angliát igazán otthonomnak kezdtem el érezni. Lehet, a saját ház miatt is, de jött a csoporthatás is, hogy bizony mi is az itteniekre hatunk a legjobban és ők is ránk. Mi is részt vettünk a csütörtöki tapsolásban, ahol a key-workeröket (nővéreket, orvosokat és mindenkit, aki nap mint nap kiteszi magát értünk) ünnepeltük. Kimentünk a teraszra a hátsó kertben, ahogy a szomszédaink is, ahol a tapsolás és a remény megtöltötte a levegőt. Emellett kaptunk tájékoztatót Stratford városából is, ahol az önkormányzatunk tagjainak telefonszámait sorolták fel, mellé hasznos információkkal, mit is tehetünk az elszigeteltségben, és hogyan is segíthetünk a szomszédainknak. Kis kártyákat mellékeltek, amire felírhatjuk a nevünket és a telefonszámunkat, és bedobhatjuk a körülöttünk élőknek, hogy senki se maradjon egyedül ebben a nehéz élethelyzetben.

Mindenhol hangsúlyozzák a karantén mentális egészségre gyakorolt hatásait, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. A bizonytalanság körbevesz minket. Nekem is kevesebb munkám van, hiszen a kiadókra is hatalmas nyomás nehezedik azzal, hogy a könyvek eladása szinte lehetetlenné vált. Április elsejére sikerült annyira összekaparnom magamat, hogy visszatértem az íráshoz, és beállítottam újra a napi rutinomat. Addig volt nálam is sírós kiborulás, éjjeli pánikos felébredés, veszekedés a férjemmel, hogy nehezen viseli a kényszeres kézmosási és takarítási szabályaimat. Most végül sikeres csatlakoztam a NaNoCamphez, és kitűztem magam elé 25 ezer szót, ezzel sikerülne befejezni a hó végére a regényemet. Egyáltalán nem vagyok szigorú önmagammal ezzel kapcsolatban sem, sőt az első napon úgy éreztem, esély sincs, hogy eltereljem a figyelmemet a világról, a szenvedésről, a fájdalomról. Én is beleestem a csapdába, és beengedtem minden egyes hírt. De múlt hét elején sikerült egy kicsit magamra találnom.

Nem mondom, hogy ennek ellenére minden aggodalmam elszállt. Ma-tegnap a hipochondira temetett maga alá, tovább figyelem a torokfájást, a fejfájást és mindenféle tünetet, de igyekszem dolgozni, és próbálok türelmes lenni saját magammal. A futás még elég nehezen megy, de most a jógázásra sikerült hangsúlyt fektetnem. A meditáció és a mantrák is újra megtaláltak, amikkel egyébként is igyekszem minden nap dolgozni.

További jó dolgok: süt a nap reggelente, kivirágzott a magnólia a szomszéd kertjében, és kiderült, hogy a mi kertünkben egy rügyező mogyoróbokor bújik meg. Emellett többet beszélgetek a férjemmel, többet hívom telefonom apukámat, hiszen én sem tudom, mikor fogunk hazajutni, hogy élőben is találkozzak velük. Megéljük a férjemmel a teljes szeparációt ebben a felfüggesztett térben, hiszen mondhatjuk, csak egymásra számíthatunk. Így a hipochondirám magamon kívül, már a férjemre is kiterjedt, a lehető legnagyobb örömére. 

Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani pár dolgot a bejegyzésem végére. Úgy érzem, a napokban a legtöbb kapaszkodót Adriene Mishler jógáiban találom meg. Először laza, 10-20 perces gyakorlatokkal kezdtem, mert úgy éreztem, többre nem terjed ki a figyelmem.

Emellett hetente egy-két alkalommal igyekszem csatlakozni Deva Premal és Mitten globális mantrázásához. Hihetetlen érzés, hogy több ezer ember közösen imádkozik, hogy hamar túl legyünk a nehézségeken. Ha van kedvetek hozzá, minden este nyolckor élő videó indul a Facebook oldalukon.

Kiemelném még a Headspace csodacsapatát, nálunk is mindenféle Mindfulness meditációt találhattok, amik tényleg segítenek a nehéz helyzetekben.

Emellett a Ted-talk oldalon szintén nálam sokkal okosabb emberek beszélnek a félelemről, a vírushelyzet hatásairól. Ezek közül kiemelném a beszélgetést Elizabeth Gilberttel.

A héten bepróbálkozok egy 12 napos hálakihívással is Instagramon, minden apróság jól jön, amivel egy kicsit jobb lelkiállapotba hozhatom magam. Ha van kedvetek, kövessetek ott is.

Vigyázzatok magatokra, mozogjatok és keressetek napfényt, ha van rá lehetőségeteket. Én ha kint ülhetek a napon 10-20 percet, azonnal jobb lesz a hangulatom! És kérlek, ne vegyétek félvállról a helyzetet! Másokat és saját magatokat is véditek akkor, hogyha tehetitek, otthon maradtok <3

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.