Írók egymás között: a kétnyelvűségről

Az Írók egymás között augusztusi témája számomra olyasmi, amiről azt hiszem, alig fog beleférni egy blogbejegyzésbe. Ugyanis most a kétnyelvűségről fogunk beszélni, a több nyelven alkotásról, a nyelvekkel való viszonyunkról. Ha érdekel titeket Fanni, Klári és Emma bejegyzése is a témában, kattintsatok a nevükre!

Azt hiszem, igen távolról kell kezdenem ezt a bejegyzést. Mint tudjátok, két nyelvet művelek napi szinten: a magyart és az angolt. Az angollal igen régre nyúlik vissza a kapcsolatom, nyolc éve élek külföldön, de konkrétan tizennyolc éves korom óta nem tanulom iskolapadban az angolt.  Anyanyelvi környezetben viszont annál inkább. Angol szakos gimis voltam, akkor szereztem meg a középfokú nyelvvizsgámat. Az egyetemen szakcikkeket kellett angolul olvasnom, aztán Kanadába bele lettem dobva az anyanyelvi mélyvízbe. Előtte csak Pesten beszélgettem turistákkal, bulizóhelyeken, fesztiválokon anyanyelvűekkel. Mindig felpezsdített, ha használhattam az angolt, ez így van a mai napig. Kanadában a konyhán a túlélésért harcoltam, ezért a legkevésbé se az volt a legnagyobb gondom, hogy nyelvtanilag helyes mondatokat próbáljak összerakni. Meg kellett értetni magam, meg akartam ismerni a Kanadában élő munkatársaimat, és ez hajtott előre. Szerintem ekkor adtam le azt, hogy féljek megszólalni. Egy nyár alatt teljesen folyékonyan nyomtam a nyelvtanilag sok esetben nem helyes szövegemet.

Lengyelországban aztán végképp levetkőztem a félelmeimet, hiszen a legtöbb lengyel lakótárs, orvos, bolti eladó jobban meg volt ijedve tőlem, mint én tőlük. A lengyel lakótársakkal kitaláltunk nem létező szavakat a könnyed boldogulás érdekében (például Angliában jöttem rá, hogy nem water heatert, hanem kettle-t kell keresnem az Amazonon). Aztán jött az angliai mélyvíz, ahol az akcentus durva kihívásokat okozott, sokszor a mai napig vissza-visszakérdezek, de igazából mindennel boldogulok (most pszichológusom is van, az orvos előtt max szótárazni szoktam kicsit, ha valami extrás gondom van), a baráti közegben pedig egyáltalán nem szégyellem a kissé fapadosabb angolomat. Fapadosabb, összehasonlítva a férjemével, aki az ELTE-n végzett alkalmazott nyelvészeten, és  néha az anyanyelvi munkatársait is ő javítja ki. Ez kicsit sem hoz kisebbségi érzést az életembe.

Na, ez az angol szóbeli része. Ehhez képest a szövegértésem és a halláskészségem sokkal jobb. Húszéves korom óta elutasítom a szinkronos filmeket, először főleg azért tettem ezt, mert nem voltam hajlandó addig várni, hogy szinkronosan nézzek meg valamit, sőt általában még a magyar felirathoz sem volt türelmem. Így jött az angol film és sorozatnézés angol felirattal, ma már a legtöbbször anélkül – bár a tévénken be van nyomva a normál műsoron a felirat, de nem igazán olvassuk. Jöttek a hangoskönyvek és az angol olvasás, később – amikor már ráébredtem, hogy javarészt mindent megértek -, jött a műfordítás.

Hozzáteszem, hogy a mai napig imposztorszindrómám van az angollal. A műfordítás előtt hosszasan hezitáltam, hogy szabadna-e csinálnom, tényleg át tudom-e jól adni a szövegeket. Mindezt már pár év kontrollszerkesztői tapasztalattal, ahol más fordítók munkáit javítottam. Már kezdek egy kicsit magabiztosabb lenni, már rá merek feküdni a szövegekre, és hagyni, hogy sodorjanak. De a mai napig bennem van az érzés, hogy hopp lefülelnek, hogy én nem is tudok angolul. Ez tudom, azért is van, mert látom a lyukakat, főleg a szövegalkotásban és a beszédben.  Ráadásul az anyanyelvi szinthez mérem magam, nem máshoz. Viszont nagyon jól tudom, hogy rengeteg praktikus ismeretem van a borzalmasan sok angol olvasás és anyanyelvi környezetben eltöltött idő miatt. Nagyon jól ismerem az ételeket, ha angliai környezetben játszódó regényt fordítok, már érzem a négy év hatását. Ráadásul talán fogalmazni is tudok, hiszen írás közben is pont ugyanezt teszem. Egyébként imádom a műfordítást, odáig vagyok érte, hogy egy teljes könyv magyarrá formálódik a kezem alatt, és olyanoknak is elérhetővé válik, akik nem ismerik a nyelvet.

Viszont rengetegen kérdezik tőlem, hogy miért nem én fordítom le angolra a saját könyveimet, miért nem fordítok magyarról angolra? Miért nem írok angolul? Úgy érzem, ez lesz még számomra az egyik legnagyobb életfeladat, ugyanis nagyon szeretnék angolul írni. Blogbejegyzéseket szoktam is, bár erre is jobban rá kellene gyúrnom, de úgy érzem, az íráskészségem sántít legjobban angolul. Van pár eredetileg angolul írt novellám, de úgy érzem, még nagyon hosszú út vezet oda, hogy angolul irodalmi szinten tudjak fogalmazni. Amikor magyarul írok, spontán áramlanak a gondolataim, és úgy érzem, ha közben a nyelvtani szerkezeteken gondolkozom vagy esetleg a szavakon, teljesen megakad ez az áramlás. Úgy érzem viszont, előbb fogok eredetileg angolul írni, minthogy lefordítgassam a novelláimat, regényeimet. Az megint egy teljesen más munkamód, inkább ráhagyom olyanokra, akik ebben igazán jók. Ráadásul íráskészségileg rettenetesen bizonytalan vagyok. Alig merek pár mondatot posztolni angolul Instagramra anélkül, hogy a férjem ne ellenőrizze le. Ami szóban nem érdekel, felhúzom rá a vállam, az írásban megakaszt, idegessé tesz. Úgy érzem, vagy tökéletesnek mutatom az angolomat írásban vagy sehogy.  Ez valószínűleg onnan ered, hogy a magyar írásban is ehhez vagyok szokva, ez az egyik legnagyobb erősségem. Szóban magyarul se vagyok olyan nagy szám. Nagyon jól tudom, hogy ezen változtatnom kell, sokkal jobban el kellene engednem magam, de ehhez még hosszú út vezet.

Szóval, az aktívabb angol íráshoz még sokat kell gyakorolnom és fejlődnöm, de mindenképpen ez a célom. Persze, a műfordítás ebben is segít, bővíti a szókincsemet. De nagyon érdekesen szívom magamba az angol nyelvet manapság, mivel nyolc éve tényleg csak a külső környezetből szippantom. Sokszor olyan hibáim vannak, mint egy kisgyereknek, aki beszélni tanul. Alakilag hasonló szót használok, de nem pont ugyanazt, mert félrehalhattam, rosszul tanultam meg. Ráadásul a spelling-em elképesztő, mennyit romlott. Itt egy kis kitérőt hozok nektek a spelling bee-kről. Biztosan láttátok már filmekben, hogy az amerikaiak-angolok betűznek, és versenyt csinálnak belőle kisiskolásoknak. Na, még Kanadában az egyik magyar munkatársam erre úgy reagált, hogy ezek hülyék, még írni se tudnak. Mivel az angol anyanyelvűek szóban tanulnak meg beszélni – mint ahogy mindenki más -, így konkrétan nem tudják, hogyan kell leírni a szavakat, ezt az iskolában tanulják meg. És ugyebár rengeteg olyan szó van, amit aztán teljesen máshogy ejtenél, mint az logikus lenne. Ezért sok anyanyelvűnek rémes a spelling-je. Ezt magamon is kezdem észrevenni: külső szótanulás, ergo nem tudom leírni a szót. Persze, ebben a Google és a helyesírásellenőrző jó barátom. Aranyos kis anekdota: egyszer álltunk a férjemmel a buszmegállóban, anyuka kérdezte a kislányt, hogy mi az szemben, kislány mondja church – templom -, na és hogy írod le? CS-Ö-R-CS. Pont így. Mert hát még a kisgyerekek logikusnak gondolják a nyelvet, ami persze, egyáltalán nem az.

Az angol nyelv számomra hatalmas szerelem. Életem egyik legnagyobb büszkeségének tartom, hogy a két nyelvet játszi könnyedséggel váltom, sokszor már azon is elgondolkozom, épp angolt vagy magyart hallgatok-e, annyira nem telik erőfeszítésembe a dolog. Már szoktam angolul is álmodni, és ráadásul úgy érzem, ha angolul szólalok meg, levetkőzök valamit. Magabiztosabb leszek, mint amikor magyarul beszélek. Furcsa, mi? Már csak az íráskészségemet kellene fejleszteni – és nem csak fogorvosoknak címzett levelekben -, hogy ezt a gátat is levetkőzzem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.