Többször is megígértem már nektek, hogy egyre több és több személyes bejegyzés lesz a blogon, ezért úgy gondoltam, hogy ma is hozok egy ilyet, főleg abból az apropóból, hogy kedden repülök haza, és két hétre eltűnök egy picit. (Persze, a Könyvhéten találkozhattok velem, ide kattintva az eseményt is megtaláljátok. 🙂 Ma még egy bejegyzést szeretnék szentelni a repüléssel való keserédes, se veled-se nélküled kapcsolatomról. Ha követitek a blogot, akkor tudjátok, mennyi gondom adódik azzal, hogy a levegőbe kerüljek 😀 Előzetes kalandjaimat ide és ide kattintva olvashatjátok. Ma egy kicsit különlegesebb oldalról szeretném megközelíteni a témát, és elmesélem nektek, mi az, amit imádok a repülésben! És nem ironizáltam, tényleg erről fogok írni 🙂
Mivel négy nap van hátra a következő repülésemig a szorongó agyam arra kárhoztat, hogy csak ekörül forogjanak a gondolataim. Ilyenkor a Google kereséseimben a mindfulness meditációk és anxiety podcastok kerülnek előtérbe. A telefonomat felszerelem mindenféle offline csodával, amivel igyekszem elterelni a figyelmemet. Mondhatjuk, hogy nem feltétlenül jó a hozzáállásom, hiszen ezekkel a keresésekkel megint arra fókuszálok, hogy ne idegeskedjek az utazás miatt, amiről nagyon jól tudom, hogy nem megy. És tulajdonképpen nem is ez lenne a célom, hanem, hogy elfogadjam a félős repülős énemet. Arról inkább ne is beszéljünk, ez mennyire nem megy jól 😀 Na, de ma tényleg nem is a félelmeimről szeretnék beszélni, hanem a pozitívumokról.
Szinte majdnem pontosan hét évvel ezelőtt repültem életemben először. Első útnak kicsit nagy fába vágtam a fejszémet, ugyanis azonnal Kanada felé vettük az irányt a maga tíz órás repülésével. Először el kellett jutnunk Amszterdamba, aztán Torontóba. Nem mondom, hogy nem voltam ideges, hiszen előtte pár hónapig a pszichológusomat is újra látogattam. De a szorongásom teljesen normálisnak volt mondható. Nem gondoltam arra, hogy a gépből nem lehet kiszállni, vagy mi lesz, ha hét órán keresztül pánikolok az óceán felett. Persze, ez még a nagy agorafóbiás korszakom előtt volt, mielőtt még igazi kontrollmániássá váltam volna.
Az első repülőutam sok részlete a mai napig élénk képként él az elmémben. Jó emlékként. Szorítottam a jövendőbeli férjem kezét ugyan, amikor életünkben először a KLM gépével a levegőbe emelkedtünk, de a kíváncsiság mindent vitt. Imádtam érezni, ahogy a gép felgyorsul, és a levegőbe száll, ahogy eléri a repülési magasságot. Ferihegyről hajnalban indultunk, elképedve néztem végig, ahogy a hajnal fényei elöntik a terminált. Aztán Amszterdamba érve hét órát kellett várakoznunk, hogy felszálljunk az óriási gépre, ami Kanadáig repített. Az óceánjáró repülő életem egyik legszebb élménye volt. Folyamatosan elhalmoztak mindenféle finomsággal, a gép mozgását alig lehetett érezni, kis monitoron lehetett figyelemmel kísérni, hol is járunk az óceán felett.
Imádtam a kalandot, ahogy a pilóta bemondja, milyen sebességgel haladunk, milyen a hőmérséklet odakint. A mai napig megborzongok a levegőben ettől a csodától. A felhők között olyan, mint minden érzésemet felerősítenék, mintha felfüggesztenének az életben, egy pillanatra lenyomva a szünet gombot.
A landolás élményét is imádom, amikor az ablakon kinézve látom, hogy közeledünk a földhöz, amikor lassan kirajzolódnak a házak körvonalai. Életem legszebb élménye volt az, amikor New Yorkból éjjel repültünk haza, és az éjjeli város ékszeresdobozként terült el alattunk. Életemben egyszer repültem egyedül Barcelonába, hosszasan néztem, ahogy a várost körbeöleli a türkizkék tenger. Szintén életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, amikor megpillantottam az amerikai földrészt, ahogy találkozik az óceánnal. Hálás lehetek a repülésnek, hogy megadta ezeket számomra.
Mára már össze se tudom igazán számolni, hány repülés van mögöttem, de már bizonyára az negyven felé közeledhet. Sajnos a kapcsolatunk a pánikbetegségem alatt megromlott. Egyértelműen nem a repülés tehet róla, hanem bennem alakult át rengeteg minden. Szeretném, ha egyszer majd újra barátok lennénk, hiszen a repülés tényleg csodálatos élmény. A felhők fölött látni a napfelkeltét a legnagyobb transzcendentális élmény. Repüljetek akkor is, ha féltek, komolyan megéri!
Arról nem is szólva, hogy a repülés miatt juthattam el Kanadába, az Egyesült Államokba, Írországba, Hollandiába, Franciaországba, Spanyolországba, járhatok haza Magyarországra és vissza Angliába. És nekem pontosan erről szól az élet: felfedezésről, érzésekről és élményekről.
Jó pihenést :).
Imádok repülni, még ennyit nem repültem, de igyekszem. A gyorsulásba azonnal beleszerettem 🙂
Most utánaszámoltam, és át is írom a bejegyzésben, a férjemmel inkább 30-40-re tippelünk 😀 Azért még így is sok 😀